Az idei Cervantes-díj nyertese Fernando del Paso, mexikói próza-, dráma-, esszéíró, költő, és mindemellett még képzőművész is. A hispán világ legnagyobb irodalmi elismerését általában egyik évben spanyol, másik évben latin-amerikai szerzőnek ítéli oda a Spanyol Kulturális Minisztérium. Fernando del Paso a hatodik mexikói díjazott Octavio Paz, Carlos Fuentes, Sergio Pitol, José Emilio Pacheco és Elena Poniatowska után. Biológiát, közgazdaságtant és reklámtervezést is tanult, mielőtt írni kezdett volna. Regényei szervesen illeszkednek a latin-amerikai újpróza, vagy ismertebb nevén a boom termésébe. Fernando del Paso enciklopédikus tudása, önreflexív írásmódja, tökéletesen megszerkesztett, több szálon futó cselekményei, valamint a labirintusszerű találkozások, történelmi elkalandozások éppen az elhallgatott részekre irányítják a figyelmet. Az időkeret legtöbbször korokon átívelő, Mexikó jelene és múltja, az 1968-as, kegyetlen vérfürdőbe torkolló diáklázadás a Kolumbusz előtti azték kultúra által nyer értelmet, de éppúgy a helyszínek is változnak, az európai nagyvárosok, London, Párizs is gyakran feltűnnek. Elég a José Trigo (1966), a Palinuro de México (1980) vagy a Noticias del Imperio (1987) című regényekre gondolni. Írt verses regényt García Lorcáról (La muerte se va a Granada, 1998), és gyermekeknek is (De la A a la Z por un poeta; Paleta de diez colores). A Destrucción del Orden (vagyis A Rend elpusztítása) című, tizenöt különböző technikával készült műalkotást tartalmazó képzőművészeti kiállítása 1997–1998-ban több mexikói városban látható volt. Legutolsó könyve a Bajo la sombra de la Historia (2012), esszégyűjtemény a zsidó és az iszlám vallásról. A három évvel ezelőtti agyvérzése óta nem ír.
A Cervantes-díjra többek között Rafael Cadenas venezuelai költőt is jelölték. Cadenas a kortárs líra egyik legelismertebb alakja, számos antológiában szerepel, idén kapta meg a granadai Federico García Lorca költészeti díjat. Cadenas a prózavers művelője, alkotásaiban a nagyszabású, viharos képzelet játékai történetekké, emberi drámákká, vallomásokká, vagyis magává a történelemmé állnak össze. Ám mégis leginkább a csend költőjeként tartják számon és sokszor éppen elhallgatottságát emelik ki.
Elődjének ezért leginkább a századfordulón élt José Antonio Ramos Sucre magányos, világtól elszigetelt, hermetikus lírai hangját tekinthetjük, aki azonban szárnyaló fantáziájának köszönhetően szintén a prózavers műfajában alkotott maradandót. Költészetének egyértelmű politikai felhangja miatt —leginkább a totalitárius rendszerek hatalmi visszaélései ellen emel szót— börtönbe is került, száműzetésben élt évekig Trinidad szigetén. Talán a leghíresebb verse, a Derrota (Vereség) szinte egész nemzedéket indított útjára a hatvanas években. Minimalista tömörsége a mai napig jellemző, ahogy Ars poeticájában is olvassuk: „Que cada palabra lleve lo que dice. / Que sea como el temblor que la sostiene. / Que se mantenga como un latido.” („Minden szó az legyen, amit mond. / Legyen, mint a földrengés, ami megtartja. / Maradjon meg, akár egy szívdobbanás.”)
A mai venezuelai költők közül Eugenio Montejo, Luis Alberto Crespo és Reynaldo Pérez Só kapcsolható hozzá. Eugenio Montejo magába forduló, az élet misztériumát fürkésző, meditáló, filozofikus alkotó, aki számára a precíz nyelvezet az utópia, a transzcendens iránti nosztalgia közvetítője. Egyik leggyakrabban visszatérő motívuma az otthon melege, amely mint az eltűnt és vissza nem hozható paradicsom utáni örök vágy megjelenítője. Breton és Pessoa nyomdokain kutatja a költői szó szakrális megragadhatóságát ebben a mai termelésközpontú világban. Luis Alberto Crespo szűk értelemben vett otthonának költője, aki az abszolútumot kereső költői szóval termékenyíti meg és egyúttal mitikus dimenziókba emeli a sivár, kiszáradt, terméketlen vidéket. A környezet metonimikus redukciója vezet el az esszenciális középpont megjelenítéséhez, ahol a végpont a csönd, az űr, a szó eltűnése, a megnevezés lehetetlensége, a fehér lap. Crespo fizikai valójában érzékeli, hallani szereti a csendet. Vele ellentétben, Reynaldo Pérez Só számára a csönd nem köthető konkrét helyhez, a keleti filozófiák, a zen buddhizmus inspirálta kozmikus csend az övé, az isteni jelenléthez való közeledés eszköze. Rövid verssorok, szótöredékek, a befejezetlenség poétikája ez. Blake-hez hasonlóan azonban Pérez Só másik nagy témája is a zajban tetten érhető csend. A zaj a hallhatósága miatt szükséges attribútuma az isteni csendnek, amelynek szintén érzékelhetővé kell válnia. Ez az alapvető paradoxon végül misztikus lírát eredményez, az isteni lényeg közelségét.
Hogy az európai félszigetet se hagyjuk ki a híradásból, illetve hogy ne csak irodalomról legyen szó, a spanyol fővárosban igazi virtuális újdonsággal állt elő a Thyssen-Bornemisza Múzeum. A Nubla nevű Play Station-videójáték lehetővé teszi, hogy „világokat alkossunk és beléjük költözzünk”, hiszen segítségével a festmények életre kelnek. Fejlesztői 18 és 26 év közötti, formatervezést, új technológiákat tanuló főiskolás fiatalok Madridban, akik nem unalmas oktató programot akartak létrehozni, hanem olyat, amellyel valóban közelebb kerülünk a művészethez. A játékban üres képkeretekbe lépünk be és puzzle-t rakunk ki, ám nem valós képeket kell reprodukálni, hanem azok egyes darabjait felhasználva lehet alkotni. De — és itt az oktató jelleg — a játékelemeket művészeti irányzatok alapján csoportosították és ismertették: impresszionizmus, szürrealizmus, expresszionizmus, kubizmus, futurizmus. Tervezik a „trilógia” folytatását, addig is erre az első sétára máris érdemes elindulni: http://www.esne.es/noticias/esne/nubla-el-videojuego-desarrollado-por-la-factoria-de-talento-de-esne-ya-tiene-fecha-de-lanzamiento/.