Kallódó hőseim 5.

Évekkel ezelőtt egy kreatívírás-könyvből rajta ragadt a reggeli jegyzetelés szokása. Ha végre kinyitja a szemét, a naplójáért nyúl, és három oldalt ír bele arról, ami épp foglalkoztatja. Sok esetben nem fogy ki a toll. Az álmai jobb napokon másfél oldalt tesznek ki. Rosszabb napokon többet kell foglalkoznia a valósággal.

„Rendkívül fáradságos, gyakran órákra, napokra megrekedő,
sőt néha inkább visszafejlődő vállalkozás volt,
melynek során egyre fokozódó mértékben jelentkeztek
és egyre bénítóbban hatottak rám bizonyos aggályok.
Ezek az aggályok részben elbeszélésem tárgyára vonatkoztak,
melynek, bárhogy is próbáltam a tényt elkendőzni,
sehogy sem tudtam megfelelni,
részben pedig magának az irodalmonak a kérdésességére.”
(W. G. Sebald, Szijj Ferenc fordítása)

 

Vannak, akik szerint évek óta nem csinál semmit. Sokszor igazat ad e hangoknak.

Ébredés után sosem nyitja ki azonnal a szemét. Visszavágyik az álmaiba. Akkor is, ha fulladással, gyilkossággal, sötétszürke égbolttal vagy éjfekete vízzel álmodott, de rendszerint vidámabb dolgokkal álmodik.

Évekkel ezelőtt egy kreatívírás-könyvből rajta ragadt a reggeli jegyzetelés szokása. Ha végre kinyitja a szemét, a naplójáért nyúl, és három oldalt ír bele arról, ami épp foglalkoztatja. Sok esetben nem fogy ki a toll. Az álmai jobb napokon másfél oldalt tesznek ki. Rosszabb napokon többet kell foglalkoznia a valósággal.

Megírja, kivel találkozott, mit csinált, merre járt, mit olvasott. Csak felületesen. Sosem merül mélyebbre a történetekbe.

Ha könyvet olvas, olvasás közben apró ceruzajeleket hagy a papíron. Jelöli a számára fontosnak tűnő részeket. Külső szemlélő a jelölésekben nem talál összefüggő logikát. Ételkészítési tanácsok, növények nevei, tájleírások, helymegjelölések. Ritkán a történetet előremozdító, inkább csak azt kiegészítő, abból asszociatív úton következő részletek. Népszokások, a babonák különb-különbféle fajai, temetkezési különlegességek, felsorolások, idegen szavak, tájnyelvi kifejezések, vagy épp olyan mondatok, melyeket valamilyen formában a jelen politikai aktualitásokra, a maga jelen vagy múltbéli helyzeteire, hangulataira, állapotaira vonatkoztat. Később dokumentumokba írja, elmenti, mappákba rendezi, szerző szerint sorba rakja a talált mondatokat. A téma szerinti csoportosításig ritkán jut el, s ha párévente fennáll a gépe elvesztésének esélye, kinyomtatja az addig összegyűlt szövegforgácsokat, mások gondolkodásának mindennapi hangulatain átengedett szűrletét.

Ha a dolog feleslegessége rémlik fel előtte, azzal nyugtatja magát, ezek majd, mint a háborút megélt nagyszülők által godosan kimosott és a kamrákba felstószolt műanyag tejeszacskók, még jók lesznek egyszer valamire, ha nekilát feldolgozni a család történetét. Már amihez hozzáfér. Tudja, most még volna esélye a másik ág történetének felderítésére. Tudja, hogy az idő véges valami, s az esély egyszer elmúlik. Egy ágat már elveszített. Tudja, mégsem tesz semmit. Nem tesz lépéseket annak érdekében, hogy a múlás előtt télre készülődő gondos rágcsálóként összegyűjtse mindazt, amiből majd élhet, ha arra kerül a sor. Korábban sem tett ezért semmit. Múlttöredékekből, tárgyi és írásos emlékekből gyűlt raktárában mások írásainak segítségével keresi a kapcsokat, melyek egységes rendszerré alakítják a múltat. Legtöbbször arra talál utalásokat, hogy a múlt érthető egységgé soha újra össze nem rakható.

Az olvasmányaiból összegyűlő mondatokról a naplókban keveset ír. A félelmeiről, fájdalmairól többet. Más úgysem venné őket komolyan. Fáj a háta, görcsöl a lába, láza van, kijött a herpesze, ma sincs miért felkelni. Ha közeli hozzátartozói programokat szerveznek, hisz úgyis ráér, s így van miért kikelnie az ágyból, annak sem örül különösebben. Olyankor bibliai átkokat mormolva maga elé arra vágyik leginkább, hogy hagyják békén forgolódni a neki rendelt térben, s a lehető legritkább esetben zavarják meg létükkel a létét, melyben egyedüllétét siratja. Aztán megbánja saját átkait, rosszkedvét, érzi visszásságait, s bocsánatért könyörög a néma falaknak. Aztán beleun ennek céltalanságába is.

Ha jegyzetírás után fél órát töltve a fejére húzott takaró alatt végül mégis sikerül kikászálódnia, bekapcsolja a gépet, s keres egy számára kedves áriát. Megpróbálja leénekelni. Ismerkedik a kontraaltok, a kontratenorok, a mezzoszopránok világával, repertoárjával; az újrafelfedezett barokk operaáriákkal. Több időt tölt Valer Barna-Sabadus, Philippe Jarussky, Caecilia Bartoli, Dame Janet Baker és Vivica Genaux társaságában, mint bármely problémájának megoldásával. Néha azt hiszi, ez a megoldás.

Csaknem három évtizeddel ezelőtt vett részt utoljára iskolarendszerű zeneoktatásban. Nem jutott a második évnél tovább. Kamaszodni kezdett és meggyűlölte a hegedűtanárát, aki egy találóskérdés-sorozattal próbálta rávezetni arra, miért kedvetlen épp. A kérdésére, meghaltak-e a szülei, a tanár azt találta mondani, rosszabb. Mikor kiderült, hogy betörtek a lakásába és ellopták pár értéktárgyát, a tanítvány többé képtelen volt tisztességes emberi lényként tekinteni rendelt mesterére, s otthagyta az iskolát. Nem keresett más mestert. Sosem akart igazából hegedülni.

Aztán eljött az idő, hogy magára is nehéz lett tisztességes emberi lényként tekintenie. Eljött és hosszan maradt. Mikor elment, alig maradt utána valami.

Legkallódóbb hősöm.

Remélem, útjára talál.

Megteszem érte, amit tudok.