„Gyere, ülj le”, mondom Rudinak. „Ugyan már, maradj csak ülve”, válaszolja, de úgy érti, „Kínáld még egyszer”, ezt üzenik a szürke szemei, ahogy a pupillái kitágulnak és a homloka ökölbe szorul, a rajzolt szemöldöke összegyűrődik, úgyhogy még egyszer felajánlom neki, hogy átadom a helyem, mivel ezt már ismerem, és végül is már húsz persze toporog, a Martens bakancsával kopog, és mindenkit az őrületbe kerget. Idebent nem dohányozhat. Ugyanez történik, amikor odanyújtom neki a kekszes dobozt, amit megköszön és visszautasít, de utána továbbra sem tudja levenni a szemét a kekszről, úgyhogy újra odanyújtom neki, amikor már vesz egyet, pont ez megy most is. „Na jó”, mondja, és leül, én pedig felállok. Nekem nem számít. Így még jobb is a kényelmetlen helyzetbe került farkamnak. Fentről nézem Rudit, kopaszra borotvált fejét, vörösre festett kecskeszakállát és fülbevalóját a kis ezüstkereszttel, és látom, hogy a többiek is mind őt nézik, ahogy a Harley Davidson-pólója összegyűrődik a hasán, és azt kérdezem magamtól, hogy vajon a hájhurkák tudnak-e viszketni, és újra arra gondolok, hogy milyen szerencsétlen. A bőre feloldódik, a szeme alatti vörös mélyedésben megül a korpa, és ahogy vakarózik, mindig újra lehull valami, és azon gondolkozom, hogy a szemben ülő szemüveges nő, hogy ő vajon látja-e a korpaszemcséket, az apró fehér cafatokat a fekete Harley-pólón, és hogy vajon szégyellnie kéne-e magát, vagy nekem magamat őérte, de mit is mondhatnék. Az újrakezdésnél az ember nagyon toleráns.
A szemüveges nőre koncentrálok, a másikat már úgyis eleget tanulmányoztam. Nem tudom, mi hibádzik a szemüveges nőnél. Nehéz megmondani. A köszönésnél normálisan cseng a hangja, vagyis nincs megfázva. Nem nyögdécselt, amikor leült, nem masszírozza a hasát. Talán az ánusza viszket, gondolom, és majdnem hangosan felnevetek, hiszen egyébként olyan rendesen néz ki. Fogalmam sincs. Szemben a mellette ülő nővel, aki a két gyerekével van. Mindhármuk orra megállás nélkül folyik. A nő pár percenként belefúj a zsebkendőjébe. Valakinek egyszer el kell magyaráznia a gyerekeknek a papírzsebkendő használatát. De nem nekem. A Rudi mellett ülő fiatalasszony úgy köhög, mint egy lerobbant traktor, és Rudi minden alkalommal sietve elfordul tőle. Valami van ma Rudival, gondolom. A gyerekek nyugtalanok. Az idősebb megkapja a család egyetlen mobilját, és belekezd egy játékba, ami pittyeg, a kisebb körülötte ugrál, ő is játszani akar, és rögtön tudom, hogy ez Rudinak nem fog tetszeni, és egy kissé ideges leszek. „Kevin, halkítsd le a telefont”, mondja a nő. Egy két három négy öt hatan vannak még előttünk, heten, ha ezt a két gyereket félnek vesszük, és Rudi az egész idő alatt ideges, és egy kissé túl meleg van itt. „Kérlek, halkítsd le azt a telefont”.
„Weber úr”, szólal meg végül az asszisztens, és az idős úr, aki lehunyt szemmel ücsörgött a sarokban, feláll, és az ajtóhoz csoszog. Rudi a sarokba húzódik, távol a fiatal köhögő asszonytól, én pedig leülök a helyére. A szemem sarából figyelem, hogy a fiatal nő leveszi az óráját a csuklójáról és a táskájába süllyeszti. Tulajdonképpen ez egy férfi karóra, nem is olcsó, és azt kérdezem magamtól, vajon miért visel férfiaknak való karórát, hiszen egyáltalán nem úgy néz ki, mintha férfi karórát hordana, továbbá azt sem tudom, miért vette le. A fotelek anyám régi konyhabútorára emlékeztetnek. Rudi homlokán verejtékcseppek gyöngyöznek, az egyik elnehezül és lehull. Rudi kifújja a levegőt, olyan hangosan, hogy az egyik gyerek kíváncsian felé fordul. „Minden oké?” kérdezem tőle, és a tekintetéből kiolvasom, hogy elégedetlen velem, a kérdésemmel, az egész helyzettel, de nem válaszol semmit.
„Lukas, ne lépj a növényre”, mondja a kisgyermekes nő. „Kérlek, fejezd be.” A virágcserép egy görgős tálcán áll, talán rendelési időn kívül betolják máshová, gondolom, talán a szemészhez, hogy pénzt spóroljanak. Ennek a Weber úrnak elég betegnek kell lennie, gondolom. Már régóta bent van a doktornőnél. De az is lehet, hogy csak beszélgetni akar. Az idős emberek gyakran egyedül vannak. A kisgyerek, akit Lukasnak hívnak, letérdel, és az anyja széke alá mászik. „Gyere ide és ülj le!”, mondja a nő. „Gyere már elő!” Rudi elfordítja a tekintetét, hangosan lélegzik, és áthelyezi a testsúlyát a másik ülepére. „Gyere már ki!” „Istenem”, mondja Rudi, ezúttal csendesen. „De én aludni akarok”, mondja Lukas. Összegömbölyödik a szék alatt, a kézfejével letörli a taknyát, és lehunyja a szemét. A nő lehajol hozzá, ki akarja ráncigálni, de a fiú egészen odaragadt a széklábakhoz. Mozdíthatatlan.
Az asszisztens előjön, és két új magazint tesz a szoba közepén lévő üvegasztalra. „Nézze”, sziszegi Rudi, „Mi már fél nyolc óta itt vagyunk, mivel nyolc előtt elvileg csak vérvétel van, a rendelés pedig nyolckor kezdődik, csak nyolctól lehet jelentkezni.” Rudi hangja remeg az indulattól, és aggódni kezdek. Még sosem láttam ilyennek. „Pontosan nyolckor visszajöttünk, csakhogy ezek az emberek egyszer csak mind elénk kerültek. Most pedig már kilenc óra is elmúlt!” Az asszisztens bocsánatkérésfélét motyog, vagy valami mást, majd elhagyja a helyiséget. Kínosan érzem magam, tudom, hogy mondanom kéne valamit, amivel lecsitíthatom Rudit. „Nem olyan nagy baj”, mondom. Megpróbálok megnyugtató lenni, mégsem úgy hangozni, mintha egy gyerekhez beszélnek, hiszen az tiszteletlen volna. „Nem olyan nagy baj?” kérdezi Rudi. „Hogy érted, hogy nem olyan nagy baj?” Az ablakhoz fordul és suttog. „Ilyen nincs. Ezt nem hiszem el. Ezt nem hiszem el.” Úgy suttog, hogy mindenki hallja. Arra gondolok, hogy hamarosan megnyugszik, hogy tulajdonképpen fölöslegesen jöttünk az orvoshoz, de az újrakezdés miatt ennek így kell lennie.
Megszólal Rudi telefonja, kihalássza a kabátzsebéből a régi készüléket a szétkapart nyomógombokkal. A hátam fájni kezd, az ujjaim viszketnek. Tényleg nagyon meleg van idebent. „Igen. Orvosnál vagyok”, mondja Rudi a telefonba. „Nem, nem… Hogy érted, hogy el akarsz költözni?”, kérdezi. A helyiségben mindenki másfelé néz. „Nem. Nem, ezt majd megbeszéljük, ha hazaértem”, mondja, és elteszi a telefont. Ez nem jó, gondolom. A nagyobbik fiú, akit Kevinnek vagy Lukasnak hívnak — már nem emlékszem, mert időközben olyan ideges lettem — rálép a szék alatt fekvő testvérére. A kisebbik fiú, akit Kevinnek vagy Lukasnak hívnak, összerándul és bömbölni kezd. Olyan magas hangon nyüszít, mint egy kutya.
„Malcher asszony”, mondja az asszisztens, mire a szemüveges nő feláll és az ajtóhoz megy. Rudi is feltápászkodik. Egészen az állától a feje búbjáig rózsaszín. Én is felállok. Felállva felkészültebb lehetek, félek ugyanis attól, ami most következik. „Ez nem lehet igaz!” kiáltja Rudi, és az asszisztens után fut az előszobába, „Nem hagyom, hogy így megvárassanak!” A váróban mindenki összehúzza magát és elcsendesedik. Követem Rudit, az asszisztens mind hangosabban és hangosabban beszél. „Pofátlanság!”, kiáltja Rudi, és attól félek, hogy mindjárt ütni fog, és nem tudom, mit tegyek. „Rudi”, mondom halkan. Nyomorultnak és tehetetlennek érzem magam. Az orvosnő kijön a rendelőből, és segít az asszisztensnek a kiabálásnál. Hihetetlenül sovány, a hangja azonban éles, és jó is így, különben Rudi már meg se hallaná, úgyhogy ketten visszakiabálják Rudit a váróba, és amikor belelép az üvegasztalba, ami csilingelve ezer darabra törik szét, azt üvöltik, „Maga megőrült?”, és egyre hangosabb, mivel már mindenki kiabál, dühből vagy ijedtségből, és nekem ez túl sok. Mintha egy orkán közepén állnék, úgy érzem, és arra gondolok, ha mozdulatlan maradok, talán elmúlik, és ekkor megjelenik két rendőr, és arra gondolok, vajon hogy értek ide ilyen gyorsan, és már odakint állunk, és Rudi leül a lépcsőre. „Sajnálom”, mondja Rudi, és nem tudom, hogy hozzám beszél vagy a rendőrökhöz. Ezután nem mond semmit, és örülök, hogy végre megnyugodott, és mivel jobban vagyok, megmondom nekik a nevem, majd az övét is. „Rudolf Lippertnek hívják”, mondom annak a rendőrnek, aki jegyzetfüzetet tart a kezében. „Ő a szociális munkás, akit a próbaidőmre rendeltek ki mellém.”
A rendőrök mindent lejegyzetelnek, majd elégedetten távoznak, én pedig felsegítem Rudit a lépcsőről, és mi is elindulunk. Eszembe jut, hogy be sem mentem a doktornőhöz, de már nincsenek fájdalmaim, úgyhogy nem számít. Egymás mellett megyünk, nem szólunk egy szót sem, Rudi csak szipog, megkérdezem, hogy nincs-e szüksége egy zsebkendőre, mire bólint. Először ki kell vennem az órát a kabátzsebemből, hogy elérjem a zsebkendőt, és amikor Rudi meglátja az órát, azt mondja, „Honnan lett hirtelen egy ilyen órád?” A szeme elkerekedik, de ma már nem akarom felhúzni magam semmin, úgyhogy csak vállat vonok. Rudi elsírja magát. Egész teste reszket, nem tudja abbahagyni, és azt mondja, „A kurva életbe”. Mást nem mond, én pedig nagyon megsajnálom, úgyhogy átölelem.
Bartók Imre fordítása