49 elején, a nagy felülvizsgálat során, Örkényt kizárták a pártból. Indok: nagypolgári származás (apja ismert és gazdag patikus volt Pesten) és ideológiai elégtelenség (lásd: a Lágerek népe, A Hunnia Csöködön).
Ez már nem is pofon volt: taglóütés. Kommunista írót akkor alig érhetett nagyobb szégyen. S ráadásul: a puszta megélhetés kérdése is vele járt. Arról szó sem lehetett, hogy egy kizárt párttag a Szabad Népbe, vagy valamelyik más pártlapba írjon. Miből fog élni?
Szerencsére a Szabad Nép szerkesztőbizottságában ott volt Gimes Miklós. Talán nem is szerette olyan nagyon Örkényt — Pista nem volt mindig és mindenkivel szeretetre méltó —, de a tehetségét becsülte. A szerkesztőséget akkoriban kezdték elárasztani a félanalfabéták, akiket egy-egy üzemi faliújságcikkük, vagy egy „csasztuskájuk” nyomán neveztek ki újságíróvá. Gimes képtelenségnek érezte, hogy olyan írástudó ember, mint Örkény, ne írhasson többé a lapba.
Kijárta Horváth Mártonnál, az akkori főszerkesztőnél, hogy legalább álnév alatt dolgozhassék. (Különben nemcsak rajta — amennyire tehette, minden üldözöttön, félreállítotton segített. Hányszor hallottam, amint Horváth a fejéhez vágta: „Már megint ügyvédkedsz?”, de ki ügyvédkedett Miklós mellett, mikor Kádár Nagy Imrével együtt felakasztatta?)
Örkény tehát álnéven írt. Behúzott nyakkal és behúzott kalappal surrant be Gimes szobájába, letette a cikket, a kiadóhivatalban fölvette a száz vagy kétszáz forintot, és sietve elillant — nem akart szemet szúrni az „éberebb” elvtársaknak.
Főleg üzemi riportokra specializálta magát, úgyis azt mondták neki, hogy csak a polgárokat ismeri, most aztán — gondolta — megismerkedik majd a munkásosztállyal.
Ekkor esett meg az alábbi történet, amelyet ugyan egész Pest ismer (vagy legalábbis amit „egész Pest”-nek szoktak nevezni), s ha most mégis ideírom, az csak azért van, hogy ne csak legenda-formában, de nyomtatásban is megmaradjon. Megérdemli: kortörténet.
Pista Sztálinvárosba ment, amit akkor kezdtek építeni. Ott senki sem tudta róla, hogy „kizárt párttag”, azaz nem is egészen ember — ott csak azt tudták, hogy a Szabad Nép tudósítója.
Az össz-építkezés főmérnöke-főfelelőse kalauzolta végig a születő, nagy iparvároson. Büszkén-komolyan magyarázta neki:
— Látja, Örkény elvtárs, itt lesznek az új lakótelepek, ennyi és ennyi ezer munkáscsalád számára… Itt lesznek az új iskolák, bölcsődék, kórházak… Itt lesz az új pályaudvar, ahol ennyi és ennyi ezer vagon szén és vas érkezik majd ide havonta… Itt lesz a villanyerőmű, itt lesznek a hűtőberendezések… És itt lesz a nagy kohó, amelyikben vörösen, izzón fog hömpölyögni ennyi és ennyi ezer tonna acél…
Örkény szorgalmasan jegyzett. Az adatokat kétszer is megkérdezte, nehogy hiba csússzék a riportba. Szinte szédülten, elkápráztatva hallgatta a technikai magyarázatokat.
Pompás, termékeny nap volt, lelki szemei előtt már látta az új várost, az új acélművet, fejében már kezdett formát önteni a riport.
A főmérnök elkísérte őt a vasútállomásig. Búcsúzkodtak, amikor megkérdezte:
— Mondja, Örkény elvtárs, rokona maga az Örkény patikusnak?
— A fia vagyok — felelte Pista.
— Annak az Örkénynek, akinek a Rákóczi úton volt a patikája?
— Annak…
— Hát ide figyeljen, Örkény úr — fogta halkabbra a hangját a főmérnök —, akkor magának megmondhatom: lófasz fog itt folyni, nem acél!
Méray Tibor: Sztálinváros
M. T.: Egy és más, Jószöveg Műhely, 2012, 113–114.