Horváth Benjinek
Hány reményteli reggel
fordul sziporkázva, valami
párolgó kávézaccmagányba?
Pár sörrel a gyomorban
véget nem érő napokat élünk —
azt hiszem — és felzabál a rutin,
mint az egy sör, két sör, három
sör és így tovább. A vér csahol
mint ijedt kutyák.
Az aszfalton dupla záróvonalak —
tiszta kelet és tiszta Amerika.
Kocsmagányba forduló reggeleken
lopott szójátékok:
most ennyi telik.
Köztük fulladozom és úgy érzem vagyok:
Én, aki még most sem ért semmit.
Lassan vándorlok magamba,
és vissza, hogy pusztuljak újra
és mi jön?
Majd megint hetekig iszom és szorongások
nélkül állok ki hadonászni egy színpadra.
A meleg homokot a közönségre szórom:
üveg lesz végül az is. Ha elkap a kattanás, órák hosszat
sétálok egy sikátorban, majd reggelre eltűnök
a macskakövek között. De előtte tarajas trógerekkel
rántom vissza magam. Visszarántom
magamba a középsulis éveket és maradok.
De tegyük félre a félbemaradást, mi több,
tegyük félre a József Attilákat meg az Öcsiket.
A vágányok fölötti peronmagasságot —
csak tizenöt-húsz centi az egész.
Próbáljunk meg egy új kocsmát találni. Hátha.
Bezárkózni egy belvárosi
körforgalomba. Amit felköhögünk néha, mint
macska a szőrcsomókat mielőtt fogja magát és elmegy;
csak mi kátrányosan, hogy legyen mit
lenyelni megint.
Pár szál cigi meg egy-két joint.
Szociálisan retardált estéken
valahol egy piros lámpa előtt.
Ginsberg néger éjszakái egyszer
zöldre váltanak (és ez az egész a
miénk), majd vissza.
De hagyd el. Hagyd elmenni a buszokat
a Napoca utcán és a Sárbogárdi úton,
vagy épp a Copiilor sétányon Csíkban.
Most épp úgy érzem, hogy egy egészséges
bazmeg megnyugtatóbb, mint egy
esetleges válasz, és egy esetleges válasz
csak esetleges. No para, októberben sörözünk.