Határsáv

Hát itt vagy, te, utolsó. Még ez az egy kör, ez hátravan. Pedig kimerültél (du bist erschöpft), nyolc kilométer, ennyi a megszokottad, de most a tízediket kezded el. Fáradsz, és egyre nehezebben veszed a levegőt. Elhozott téged ide, hogy biztonságos terepen mehess — ne legyen sötét, nehogy bántani merjenek, sőt magában még tudod, amiatt is aggódik, nincs-e ehhez az egészhez túl hideg. Pedig nem ez a lényeg. Az erdő üres (der Wald ist leer), három napja még összesen 17 árnyalatot számoltál, ennyit különböztettél legalábbis egyértelműen meg, mostanra három maradt és hát levelek is alig. Pusztulnak a fák, nevezhetjük persze téli álomnak (Winterschlaf), szeretünk úgyis szépíteni, mi mind nagyon jól tudunk hazudni.

Hát itt vagy, te, utolsó. Még ez az egy kör, ez hátravan. Pedig kimerültél (du bist erschöpft), nyolc kilométer, ennyi a megszokottad, de most a tízediket kezded el. Fáradsz, és egyre nehezebben veszed a levegőt. Elhozott téged ide, hogy biztonságos terepen mehess — ne legyen sötét, nehogy bántani merjenek, sőt magában még tudod, amiatt is aggódik, nincs-e ehhez az egészhez túl hideg. Pedig nem ez a lényeg. Az erdő üres (der Wald ist leer), három napja még összesen 17 árnyalatot számoltál, ennyit különböztettél legalábbis egyértelműen meg, mostanra három maradt és hát levelek is alig. Pusztulnak a fák, nevezhetjük persze téli álomnak (Winterschlaf), szeretünk úgyis szépíteni, mi mind nagyon jól tudunk hazudni.

Az egyik legkiszámíthatóbb forgatókönyv szerint két kilométer múlva fulladni kezdesz, ő a hátsó parkolóban várja majd, hogy hazavihessen, és te nem fogsz többé beülni mellé, mert akkor nem akar már elkísérni haza.  Pedig addig sem a kettes számú (lehetséges) forgatókönyvön kellene gondolkodni – azon, hogyha fulladni kezdesz, ő nemhogy a környéken nem lesz, de még csak észre sem veszi (er merkt es nicht). Egy nagyon picit a hármas számú forgatókönyvben is hittél, és néha még mindig eszedbe jut, hogy azért az tényleg elég kraftos (kräftig?…) és elismerésre méltó lenne — ezt a verziót hívnák reménynek. Ezt gyorsan tegyük félre.

A negyedik forgatókönyv most a kedvenced, ez fejlesztés alatt áll éppen. Telepíthetnél neki egy erdőt, hasonló lenne, mint az, amelyikben futni tanultál. Egy gyönyörű zárvány, saját időszámítás, saját színek és az a bizonyos saját kontinens. Tudna élni (leben) benne, ennyire már ismered, és méltó lenne mindenhez. Hálózatosan terveznéd meg: minden kivezető út egyben vissza is vezetne, de bizonytalan vagy, látom, milyen fákat válassz neki, és egyáltalán vörös vagy sárga leveleket szeret-e jobban ősszel. Csináltál látványterveket, az avar vegyesen a legcsodálatosabb. Annyit már biztosan tudsz, hogy tűlevelűt ültetni nem akarnál ide, mert minden örökzöld hazugság és felesleges teher (überflüssige Last), és te tegnaptól különben sem hazudsz neki. Inkább csak elhallgatsz dolgokat. Nem mondod el, hogy mindez talán semmi többről, csak arról szól, hogy felgyújtották benne a világot, ezért nem tud félkész erdőkről sem lemondani, és nem mondod el, hogy mennyire bánt, hogy addig vártál rá rossz helyen, míg végül te késtél el (du hast dich verspätet). Pedig neki akartad adni az időt, ahogy korábban már vagy százszor elmondtad, mert ebben az értelemben mégsem relatív, de ő inkább az önzőknek hitte a túl korait el.

       *

De tudod mit? Hagyjuk most a forgatókönyveket, mert a végén dühös leszek, miközben valami fontosat kellene mondanom (ich soll dir jetzt etwas Wichtiges sagen), de legalábbis összegzőt, csakhogy éppen ilyenkor hagynak cserben a szavak. Használhatatlan lett megint a nyelv, kifejezhetetlen az a sok minden, ami miatt el kellene menjek (jetzt soll ich gehen); hogy mennyit álljak még az ajtóban, hát elszáradt a rohadt kenyér, és a bort is régen megitta valami arra járó senkiházi — ezzel nem sértegetni akarlak, kérlek, ne értsd félre. Mert az elmúlt hónapokban ültem kényelmes és kényelmetlen fotelekben, álltam mindenféle esőkben különböző erkélyeken, vártam feleslegesen és értettem folyton valamit félre (ich glaube wir haben uns missverstanden), költöztem ki és költöztem be, vásároltam és adtam egyszerre el, búcsúztam miközben éppen hogy csak megérkeztem, utasítottam vissza és bár ne fogadtam volna semmit el. Kötöttem nyaktörő és fájdalmas üzleteket, áldoztam be feleslegesen estéket, fordítottam le világokat a legszínesebb hajnalokon, utaztam éjjel, egyedül (allein) és másokkal (mit anderen) is egy darabon, futottam magam és ugyancsak mások elől, vagy épp rohantam vissza valakihez. Mégsem tudom a megoldást, nem kerültem semmihez közelebb, csak arra jöttem rá, azt tudtam biztosan meg, hogy akkor kell levegőt venni, amikor éppen van, és hogy akkor azért raktározni is érdemes. Meg hogy hiába kellene búcsúznom megint (ich soll wieder und endlich Abschied nehmen), most inkább dacolok és nem megyek sehova el, inkább tovább futok vagy még újabb kört kezdek, és talán egy estén, amikor majd nem hallgatok, azt is elmondom neked (ich werde es dir sagen), mennyire szeretném nem kitárt karokkal várni, hogy mindez tönkremenjen. Azon a képzeletbeli estén te megérted ezt, végre nemcsak hallani, hanem hirtelen érteni is fogsz mindent, és onnantól ahányszor csak a lábam elé fúj a szél egy falevelet, nem kell többé azzal foglalkoznom, hogy ma hányszor hazudtál nekem, és ma hányszor kellett hazudnod értem. Mert éppen ezzel mehet minden olyan visszavonhatatlanul gyorsan tönkre. De addig csak azt tudom mondani, hogy nyisd már ki a szemed végre és nézd meg azt a látványtervet, kérlek, hisz réges-régen elküldtem neked. Meg hogy a futás után én levegőt, levegőt szeretnék venni — lassan, mélyeket. Miközben ne álljunk meg, inkább ne álljunk meg egyetlen percre sem.