Meglőtt, összeszurkált katona
vagyok, vékony nadrágban,
leszakadt talpú bakancsban
vánszorgok át életem világ-
háborújának telén, mert a röpke
nyárnak, azta!, nem is emlékszem,
milyen régen vége már — nem is
volt talán —, de legalább hosszú
ősz jön, a két sláger közötti hírsor,
s ha lemezen hallgatod, a blablánál
sokatmondóbb sercegés, amin,
kérlek, engedj megilletődni, s amin,
ahogyan rajtam, a késrátétel sem
segít, de ne félts, ha megéhezik
a föld, majd megetetem a testemmel;
s talán még a nap is kisüt, amikor
másfélszeres fénysebességre
kapcsolok, s mert hát barátságunk
nem friss, mint a hónapos retek,
tudod mindezt, ahogyan azt is,
hogy virrasztok, s azt is, hogyan,
én, öreg festő vagy inkább zenész,
hiszen még nem vagyok igazi halott,
csak hosszú csöndekkel operálok,
a világ kis darabjaival, hogy amikor
lekapcsolják a szememben a lámpát,
legyek vétkesek közt cinkos, aki néha
egy számra gondol, vagy kettőre,
most, mondjuk, az öt és a nulla közötti,
híreknél többet mondó sercegésre.
Megjelent a Műút 2015053-as számának Nyilas 50 című összeállításában