Nyilas Atilla korszerűtlen ember. Mindenki tudhatja ezt, aki már találkozott, majd hosszabban elbeszélgetett vele. Korszerűtlen abban az értelemben, ahogyan azt Nietzsche halhatatlanná tette: olyan értékek között és irányítása alatt él, amelyeket saját kora (alighanem méltatlanul) kevésre becsül. Jönnek azonban másféle korok majd, és a jelenben észre nem vett vagy alábecsült magatartásminták, melyek összessége egy ember stílusát adja, egyszerre világítani kezdhetnek.
Ha egy költő ötvenéves lesz, a szó óhatatlanul az ötvenéves emberre terelődik, és nem arra a szövegvilágra, melyet létrehozott. A híresztelésekkel ellentétben a szerző még nem halott. Él, ír, jár-kel, tanít, előad, fölolvas, eszik, utazik, gyerekeket nevel. Barthes állítása inkább azért izgalmas, mert kiprovokálja a kérdést, hogy érdekel-e ez minket. Mármint a hús-vér ember, aki egy adott szövegteret létrehoz. Amikor egy bevásárlóközpontban járunk, kevéssé izgat minket, hogy tervezője hány éves; autópályán száguldozva az út tervezőjéről vagy kivitelezőjéről (jó esetben) azt sem tudjuk, hogy kicsoda; de még kifejezett műalkotások hatása alatt sem okvetlenül a szerző (neve vagy élete) érdekes számunkra. A szerző mint ember többnyire a barátoknak, családtagoknak, ismerősöknek érdekes, esetleg az újságíróknak, akik szaftos pletykák után kutatva kajtathatják és túrhatják föl egy alkotó féltve őrzött magánéletét.
Nem volt azonban mindig így. A költészet őskorában a költő nem csupán, illetve nem is elsősorban alkotó volt, hanem hírhozó egy fölöttünk álló, magasztosabb, isteni világból, és nem is költőnek vagy szerzőnek hívták, hanem sámánnak. Személye a kapcsolattartás garanciája volt, közelléte az égi hatalmakat hozta közel, akik esőket hoztak, sebeket kötöztek, betegeket gyógyítottak. A bennük való hitet egy szakrális társadalom viszonyrendszere biztosította. Nyilas Atilla mintha ebből az ősforrásból hozna föl és vissza valamit, megmerülve az emberiség varázslatos gyermekkorában.
Természetesen ma már nem hiszünk a sámánokban. Legalábbis úgy hisszük, hogy nem hiszünk. A nyelvet legtöbbször csak eszközként használjuk, ha egyáltalán. Formátlanságban élünk, ahol a dolgok értékét közvetlen használhatóságukban mérjük. Nem csoda, hogy — Kemény István szerint, aki fontos igazodási pont a Nyilas-életműben — magára a költészetre is rossz napok járnak. A versek haszontalanok, jót nem érdemlenek, állítja a kor. A kornak ez a pillantása a dolgokra azonban felületes.
A sámánokban talán már valóban nem hiszünk, de az adott szó értékében és erejében éppenséggel lehetne bizodalmunk. Austin híres könyve óta tudjuk, hogy a szavak sokszor már önmagukban is cselekedetek, és nem is kell sámánnak lennünk, hogy a szavainkkal ártsunk vagy gyógyítsunk. Amikor a fejére olvasunk valakinek, azt nem céltalanul tesszük: valóságosan is elérünk vele valamit; s akinek minden szava arany, attól joggal várhatjuk el saját életünk varázslatos gazdagodását. A nyelv még őrzi a varázslatot, és Nyilas, aki egy szósor legkisebb megzökkenésére is figyelmes, tudja ezt. És ki is aknázza, ahol és amikor csak tudja.
Stílusának varázsa éppen abban áll, hogy ennyire hisz. Ebben áll a veszélye is. Mert a kor abban nem téved, hogy minden okunk megvan a kételyre. Ha valamit megtanított a XX. század történelme, akkor azt okvetlenül, hogy a kimondott szó éppenséggel egy lyukas bankkártyát sem érhet, és ha valaki rendet mond, az romba döntött városokat jelenthet, ha szabadságot, az kegyetlen börtönt, és ha egyenlőséget, az a legszörnyűbb zsarnokságot. Ki hisz ma már abban, amit a másik megígért? Hát én. Meg a nagymamám. A családom. Meg a versbeli Sámán. Meg a barátaim. Meg a gyerekek. Ezzel ki is jelölődik Nyilas költészetének három-négy legmeghatározóbb epicentruma.
Erről azonban — esetleg — majd máskor. Most örüljünk, hogy immár ötven éve itt van közöttünk egy ember, aki értékeit nem a korhoz méri. Csüggedéseink és olykor ellenségesen hamisnak érzett korunk megpróbáltatásai közepette jól esik tudni, hogy amit mond, arra hallgatnak az égiek, és így az ő közelében talán ránk is hallgatni fognak:
Most már sikerülni fog,
most már sikerülnie kell,
amiért jöttünk, az, amit akartunk —
innen bármikor erőt meríthetünk
mindannyian.
Isten éltesse sokáig!