(1)
odakozmált ég, sarkain zsemlemorzsa,
míg oszlopok gyöngysora alatt didereg,
a pékség felé meghűlt térdű nyáron át,
bérházakat számol, parkolók fészkeit.
a megállóban még kába, bódítják
a grafit égen poroszkáló műholdak,
a mellette ülőből áradó uszodaszag.
a villamoson találgat, gyermekien:
mi duruzsol a szomszéd fülekben?
és vajon vannak-e puha galaxisok?
a tenyere tudja a dolgát:
tésztát gyúr, női mell,
gerinc, most lassan,
most durván.
a teraszon esőzés után liheg,
a kormos tüdő és a kormos város
közt feszülő húsbélésű csatorna,
a benső erdő odvai, és egy
algás medence, villanyoltás után.
kifestőből tépett lapok.
a félelmet lereszeli magáról,
kiseprűzi a terméketlen avart,
felszántja a törmeléket.
(2)
szép ez a kert. ezek a hígítóban
felejtett hajnalok. az orra ismeri;
klór, verejték, az élesztő szagát.
hány kör oda-vissza,
a kanapé kihűlt, a bolygónk
holdjait magához rántja.
minden ébredés után a hiány karmol:
a tévé himnusz helyett lánya nevét,
a kés nyele kezébe asszonyi combot.
virradatkor az öngyújtó maradjtávolt kattog.