Halogattam ezt a döntést. Először csak annyit tudtam, hogy mi lesz a cím. Illetve utólag visszanézve még azt sem, mert eredetileg Szív utca lett volna, de végül meggondoltam magam, és inkább egy egészen másik helyre költözöm.
November elsején, vasárnap van az utolsó estém a régi lakásban. Nyilván halottak napján, nyilván egyedül töltöm, itt ülök az ablakban, a Bazilikára néz, de ezt talán már mondtam. Azok a nénik jutnak eszembe, akik sírkövet vásárolnak maguknak. Évekig spórolnak, hogy minél nagyobb, díszesebb, drágább helyen feküdhessenek, a gyerekeik, unokáik és közeli-távoli ismerőseik pedig büszkék, illetve irigyek legyenek.
Szerettem volna áthívni valakit, akárkit, hogy ne legyek egyedül. Senki nem ért rá ma. A legjobb barátnőm a vőlegényével van, a volt szerelmem az új szerelmével, a szüleim egymással, a húgom külföldön, a nővérem a családjával.
Egyébként jól érzem magam, Budapest belvárosában mindennap olyan, mintha turista lennék. A Zrínyi utcában dolgozom egy menő étteremben, hazafelé sétálva általában azt játszom, hogy nem vehetem le a szemem a templom keresztjéről, amíg a Szent István tér közepére nem érek. Hogyha mégis rápillantok valakire, egy héten belül rosszra fordul a sorsa, úgyhogy vigyáznom kell. Nem könnyű, mert sokan sétálnak arrafelé, ráadásul két keresztutca van, autók, busz, motor, amit akarsz.
Már nem dolgozom, tegnap volt az utolsó napom. Most ülök az ablakban, nem gondolok semmire.
Jól vagyok, csak néhány dolgot nehéz elengedni. Egy ideje például minden hétvégén összefutottam hajnalban a Kazinczy utcában egy gyönyörű lánnyal, a nevét nem tudom. Az aktuális kedvenc versünket mindig felolvastuk egymásnak. Ő hiányozni fog. Van egy fiú, aki havonta egyszer rám írt, hogy írjak neki valamit. Mindig megmagyaráztam, hogy miért nem tudtam rögtön válaszolni, és mindig megértett.
Azt hiszem, most megy el az utolsó busz, amivel átmehettem volna hozzá. Tegnap beleejtettem a telefonomat a vécébe, a számítógépem képernyője pedig mára elsötétült. Ezt jelnek veszem, ne akarjak nagyon kapcsolatba lépni a sráccal. Vagy bárkivel.
Két évet töltöttem ebben a lakásban, három szerelem, hat és fél szakítás, egy majdnem házasság, és most itt ülök és nem gondolok semmire. Nem szeretnék olyan néni lenni, aki a sírkövére gyűjt. A halálom évfordulóján ne a temetőbe menjenek, még ha november 1-re esne, akkor sem. Ez lesz az utolsó kívánságom.