Úgy is mondhatnám, nagyapámat kizárólag a kötelességtudat különböztette meg egy depresszióstól. Tényleg nem volt szent, egyszerűen csak tisztában volt vele, hogy a boldogtalanság még nem ment fel semmi alól. Így azt leszámítva, hogy naponta nagyanyám szemébe nézett, és éjjel pálinkától aludt el, hogy ne emlékezzen az álmaira, nappal megtett mindent a testi, szellemi és lelki épsége érdekében, ami ahhoz kellett, hogy a kötelességét teljesíteni tudja. Például ugyanazzal a kötelességtudattal, amivel a bejáró cselédet munka után érintetlenül hazaküldte, havonta egyszer egy csokor friss virággal elment a Szemere utcai bordélyba. Nem csinált titkot belőle, otthon meghagyta, hol keressék, ha sürgős esethez hívják. Az örömlányoknak pedig megköszönte a segítséget, ami az ember életében néha semmivel sem kevésbé fontos, mint az a segítség, amit ő tud másoknak nyújtani.
Ezzel együtt hibát hibára, tévedést tévedésre halmozott. Például amikor azt hitte, hogy jobb az anyátlanság bármilyen mostohaanyánál, vagy hogy könyvekkel a magány kijátszható. Meggyőződése volt, hogy egy sánta férfi magányos lesz egész életében, így Apám már iskola előtt írt, olvasott, számolt, ahogy később írtam, olvastam én is, bár én nem számoltam. Igaz, nem is voltam sánta.
Bartis Attila: A vége, Magvető, 2015, 40–41.