A hipertónia jól tűri a Buga Jakabok sorsát

Bennem a kórházba menetellel szemben elég nagy volt az ellenállás: a betegséget még csak elviselem, de a gyógykezelést!

Bennem a kórházba menetellel szemben elég nagy volt az ellenállás: a betegséget még csak elviselem, de a gyógykezelést! Ezt a tréfás mondást a hipertónia esetében komoly meggyőződés fedezte; nem kívántam a szokásos hipertóniakezelésben részesülni. Amire énnekem szükségem volt, de elég sürgősen, az egy menhely volt, ahol a világot kizárva élhetek, leülhetek egy székbe, s élvezhetem, hogy egyedül vagyok. S e menhely vágya olyan erős volt, hogy vállaltam a kezelést is. A füredi telefon különben megnyugtatott, hogy baráti kezekbe kerülök; mint orvos az orvossal beszélik meg, hogy mit kezdjenek velem. Így is történt. Arra azonban, hogy fakírtermészet s kényes lelkiismeret súlyos állapotokat is mennyire elleplezhet, jellemző első kórházi napjaim aggodalma. Hátha nem is vagyok olyan beteg, hogy kórházba kellett volna jönnöm, s a vizsgálatnál rajtam ragad, hogy csak az írósors elől menekültem ide. Amikor a szívemen csak egy fél centi nagyobbodást találtak, a szíváramképben pedig semmit se: határozottan nyugtalan lettem. A fizikai vizsgálatnál a máj nagyobb volt, ez mégiscsak egy kis szívelégtelenség jele. Strumám is volt — sőt a pajzsmirigy fokozott működésére valló jelek is megvoltak. De azért a délutáni vérnyomásmérés előtt mégis olvastam, írtam egy-pár levelet, hogy szégyenletesen alacsony ne legyen. Nem kellett szégyenkeznem. 230/150-et mértek. A következő alkalommal pedig (akkor már nem dolgoztattam magam) 270-et. Ez már a főorvos által bejósolt kórházsokk volt: a sok új arc, az elhelyezkedés betegek, nővérek közt. A diasztolés nyomást nem is néztem meg jól: 150-et olvastam. Hetek múlva láttam, hogy 180 áll a kórlapomon.

Németh László: Kórházban
N. L.: A kísérletező ember, Magvető, 1973, 695–696.