(1880, Boston)
Szerelem… mormolta maga elé az öregember, miközben fejét lassan, talán kérdően oldalra billentette. Újabb és újabb próbának vetette magát alá, de hiába, nem tudott mást látni a nagy elragadtatásban, mint hiúságot és önzést. Fájó lábait erőltetve próbált felállni, hogy legalább egy utolsó pillantást vessen rá az ablakon, nézze ezt a nőt, amint elhajtat a háza elől. Fordította már Dantét, s most néhány szava jutott eszébe: s amannak híre éjszakába hajlott.
Rájött, hogy nem a vénsége nyomja vissza a puha párnára, hanem a gyávasága. Legalább egyetlen őszinte gesztussal jelezhette volna elfogulatlan kíváncsiságát. S miután magát már megrótta, előtört belőle a vak düh, mert kizárt, hogy ne a színdarabok lennének hibásak. Kik írják ezt a sok szemetet? Franciák, kik mások lennének, Dumas úr, meg Scribe. És akkor csodálkoznak, hogy mivé nevelik az ehhez hasonló szerepek a színpadon álló nőt…
Jönnek, csak özönlenek ide a kontinensről, nem ijeszti már el őket az atlanti átkelés, s vajon mi az, amit itt keresnek? Hát persze, hogy az anyagi jobblétet, a pénzt. S ha már itt vannak, terjesztik ezt a sátáni hitet, hogy ilyennek kell, de legalábbis lehet lennie a nőnek. Mintha csak a filozófusukat igyekeznének igazolni, Tocqueville-t, aki szerint az európai nők tisztátalanabbak a mieinknél. Mit kezdhetnének a hozzá hasonló kimért, nagy és szigorú szellemek, na jó, jó, akkor az ilyen dölyfös öregemberek ezekkel a túlságosan expresszív nőszemélyekkel?
Összébb húzta magát ültében. Úgy érezte, nem tudja átmelegíteni a kandalló tüze, valahogy sokkal erősebb volt az ablakok mögötti, s most, elbizonytalanodását igazán átérezve, a lelkéből is szétáradó tél hidege. Hisz nemrég volt a városban a másik is, talán hat-hét hónapja, Helena Modjeska — nyúlt óvatosan a nagyon is közeli emlékhez. Ugyancsak friss találmány, egy lengyel nő, a színpadon viszont már nem Modjeska, hanem Adrienne Lecouvreur, tüntet a gyógyíthatatlan szenvedélyével, hasogat tőle az ember feje, lüktet a halántéka. Nem látta az előadást, és talán ez volt a baj, hiszen így nem maradt számára más, mint a sejtés, a vízió, meg a mindig felnagyító szóbeszéd. A békés otthon és a tiszta érzelmek költőjeként hogyan számoljon el az őt mostanában kísértő démonokkal?
Mesélték, hogy ijesztő akcentusa van, idézte fel magában mérgesen az öreg, nos, akkor mit szóltak volna ehhez, ahogy ez a mai vendég, ez az elképesztő francia nőszemély beszélt, ez talán már nem is akcentus, hanem egy másik nyelv. És hogy rárontott! Volt képe angolul szavalni neki, ráadásul az ő egyik költeményét, melyet csak nagy nehézségek árán tudott beazonosítani. Tisztelgő látogatásra jött, de fékezhetetlenségében a nyakába ugrott, és azt mondta, hogy: Imádom magát! Hogy ő imád engem… ismételte el hangosan is az öregember. És arcon is csókolta, kétfelől és igen közönségesen. Hát erről kellene beszélni, Sarah Bernhardt a neve, épp most dúlja fel Bostont. A színpadon pedig Marguerite-nek hívják, amikor a kaméliás hölgyet játssza.
Bár lettek volna itt a pletykák terjesztői, sóhajtott fel az öreg, amikor az új csillag egy férfi háta mögött besompolygott a szobájába, s megálltak előtte. Várt a jelenésére, s tényleg: átszellemült arccal lépett elő a takarásból, kitelt öntudattal, mintha élete legjobb alakítását nyújtaná, s arra számítana, hogy a szoba mélyéről fellebben a függöny, s mögüle száz meg száz megmámorosodott ember tapsa törne elő, hogy őt ünnepelje. Tagadhatatlanul benne volt a levegőben, hogy ez itt valós hiány, ide elfért volna a befogadók túlságos lelkesedése, mindnyájan, akik jelen voltak, éreztek ezért bizonyos lelkifurdalást, mintha nem fizettek volna valami drága árucikkért. De nem ez volt a lényeges, sokkal inkább elgondolkodtató az az árnyalatnyi zavar, amire az öreg talán leginkább a nő arcának, ennek az eleven, eposzi felületnek, és kis testének látszólagos összhangtalanságából következtetett. Hogy is van ez?! Rendkívüli soványságának látványa a karosszékéhez szegezte, s nem szabadulhatott attól a követelőző kérdéstől, hol van ebben a nőben helye ennyi erőnek. Ekkora kicsiny kis univerzumból mit képes mozgósítani, hogy a szenvedély fenoménjének lehessen gondolni? A Boston Herald elemezhetetlen tökélyről írt, felmagasztalta; hát igen, ízelítőt kaptak belőle, méghozzá olyat, hogy az öreg percekig nem emelte fel a fejét, csak a nő kezét nézte, míg szavalt, a kezén futó egyik eret, s képtelen volt hűvösséget erőltetni magára. Mi lehet a nyitja ennek a titoknak, törte a fejét a nagy erőfeszítéstől mind fásultabban, a titoknak, hogy hiányozni tud, pedig csak néhány percig látta. Nem is mint nő hiányzik, állapította meg, sőt minden ízében tagadni kívánta, hogy nőként hiányozhatna neki immár bárki is, hanem talán annak a pillanatnak a zamata hiányzik, amikor az elillanó egyszeriben valami klasszikusat sejtünk meg.
Így tépelődött még akkor is, amikor már senki sem volt a szobájában, az inasa rég kiment kikísérni a vendégeket. Az ablakhoz akart lépni, de nem mert, igen, úgy érezte, hogy gyáva hozzá, inkább fáradtan lehunyta a szemét. Így nem is láthatta, hogy odakint a ház előtt álló szánon a nő, aki a karosszékében hátrahagyott nagy költő, Longfellow nevéből már a párnákon való elhelyezkedés közben három-négy szójátékot fabrikált, milyen kedvesen intrikus hangon jegyzi meg: Itt voltam — senki sem ismerheti, mit zártam magamba.
_________________
Csaknem biztos, hogy évekkel ezelőtt megjelent valahol, sajnos fogalmam sincs, hol. Neten nyomát nem találtam. Magára a tárcaszerűségre egy régi merevlemezen bukkantam. Ha valaki tudja, honnan van, megsúghatja; talán nem lesz baj a(z újra)közléséből (J. L.)