Vörös haj

Neked bevallom, hogy miért mentem hátra. Azért, hogy a te „szokásos”-odat a kis füzetemben megnézzem. Kérlek, ne vedd rossz néven, magadra végképp ne, de az ember annyira önközpontú, hogy föl se merül benne: valaki nem tudja, netán elfelejtheti, másnak mi is a szokásos. Nap mint nap vágok hajat, festek, dauerolok, a fejek jönnek-mennek, és mindenki, még az is, aki csak egyszer volt, azt válaszolja, hogy a szokásost kéri.

— Ne mondd, hogy perspektíva, mert megöllek!

Mosolyogva, tréfálkozva mondtam ezt.

— Nem mondom, ha nem kényszeríted ki belőlem. Inkább azt mondd, milyen legyen a frizura?

Elég komoran hangzott ez Peti szájából.

— A szokásos.
— Rendben. Egy pillanat, mindjárt jövök — mondta, és hátrament a szertárba. Ahogy zárta a szertárajtót, így szólt:
— Neked bevallom, hogy miért mentem hátra. Azért, hogy a te „szokásos”-odat a kis füzetemben megnézzem. Kérlek, ne vedd rossz néven, magadra végképp ne, de az ember annyira önközpontú, hogy föl se merül benne: valaki nem tudja, netán elfelejtheti, másnak mi is a szokásos. Nap mint nap vágok hajat, festek, dauerolok, a fejek jönnek-mennek, és mindenki, még az is, aki csak egyszer volt, azt válaszolja, hogy a szokásost kéri.
— Ajjaj, valaki nagyon ideges ma.

Próbáltam forrongását lehűteni, így folytattam:

— De én nem másodszor vagyok itt, hanem harmadszor.

A viccelődésem meghozta Peti munkamosolyát. Csendben maradtam. A következő mondatán akartam lemérni, mennyire forrt fel az agyvize.

— Tudom, hogy harmadszor. Azt is tudom, hogy gyakran fogsz ide jönni, mert nem a hajvágás az elsődleges célod.
— Mire gondolsz?

Ma ez volt az első kérdésem, amelyre nálam jobban senki se tudja a választ. De egy dialógust fel kell építeni, egy beszélgetésnek ívet kell rajzolni, még ilyen kérdésekkel is.

— A múltkor már elmondtam, hogy a fodrásznak is van titoktartási kötelezettsége, nem csak az orvosoknak és az ügyvédeknek. Ez akkor is igaz, ha a nejedről van szó. Vagy volt nejedet kellett volna mondanom?
— Ő még az, csak külön élünk, lassan egy éve.

A kérdés nehezebb volt, mint amilyen gyorsan rávágtam a választ. Én sem tudom, hogy a „volt” szó kellett-e ide vagy sem. Azért azt a titoktartási témát kezelni kell.

— De Peti, nem kértem titkokat, valójában csak hangulatjelentést kértem, a mostani gondolatvilága után érdeklődtem.
— Furcsák vagytok ti hidegek, nekünk.
— Mi hidegek vagyunk?

Ezzel a kérdéssel próbáltam a figyelmét elterelni a titoktartási témától.

— Ne haragudj, de ha ti azt mondjátok ránk, hogy melegek, akkor ti hidegek vagytok. Nemde?
— Ez igaz, nyelvi szempontból ez korrekt. Sőt azzal tetézhetném, hogy homogénnek mondanak titeket.
— Na, erre nem gondoltam, köszönöm, hogy gazdagítottad öntudatunkat. Ezt még ma felteszem az idővonalamra, megosztom a közösségünkkel.
— De rám ne hivatkozz, kérlek.

Akkor úgy éreztem, hogy megint kezembe kerültek a báb madzagjai. A homogén ajándékszó kifejtette hatását, Peti megnyílt:

— Számomra már az  első pillanatban nyitott könyv voltál. Udvariasan, de erélyesen jelentkeztél be hozzám. Nem számított neked, hogy elsősorban női fodrász vagyok. Nem zavart téged az időpontok szorossága. Miközben a férfiak általában nem szeretik ezt a fajta programozottságot. A nők viszont igen.
— Vajon miért? Mire véled?
— A férfinak a hajvágás olyasmi, mint a fogmosás vagy a cipőtisztítás. Akkor mos fogat egy férfi, amikor a fürdőszoba nem foglalt. A cipőjét akkor tisztítja, amikor koszosnak látja, ez másnap vagy két hét múlva is lehet. A nőnek van egy biológiai ciklusa. Szereti, nem szereti, az életét eszerint kell rendeznie, ezért a hajvágást és a hajfestést is így kezeli, ciklusban.
— Aha.
— Ti, hideg férfiak, például nem tudjátok megérteni a női kirohanást, amikor a nő akar valamit, nektek meg éppen aznap este fáj a fejetek, vagy fontos meccset néztek a tévében. A nő haragját, veszekedését, sértődöttségét vagy éppen emiatt kialakult rosszkedvét túlzott reakciónak gondoljátok, testcentrikusságnak tituláljátok. Azt nem veszitek figyelembe, hogy ez az esemény így fér bele a ciklusába. Maximum az róható fel a nőknek, hogy számítóak. A nőnek biológiai naptára van, nektek meg nincs.
— Peti, ne haragudj a kérdésért, tényleg restellem, ha bántónak gondolnád, de te ezeket honnan a fenéből veszed, ha egyszer nem vagy hideg?

Éppen akkor mögöttem állt. A velem szemben lévő nagy tükörben figyeltem reakcióját. Nem tudtam eldönteni, bántó volt-e a kérdésem. Nincs ilyen jellegű tapasztalatom. Ő az első meleg, akivel nyíltan beszélgetek.

— Az a helyzet, hogy a negatív társadalmi megítélés dacára a melegségnek számtalan előnye és kiváltsága van.
— Ezeket úgy mondd el, hogy azért ne érezzek kedvet hozzá.

Mondatom után Peti felnevetett, de készült a folytatásra. Egyértelmű volt, hogy igényli a beszédteret.

— Az egyik nagy előny az, hogy mind a nők, mind a hideg férfiak számára ártalmatlanok vagyunk.
— Peti, ne haragudj, csak egy mondat. Tudtad, hogy az ártalmatlan szó azok közé a ritka melléknevek közé tartozik, amelyek a jót éppen a rossz tagadásával mutatják meg.
— Ezt most nem értem.
— Nem baj, később elmondom, kérlek, folytasd.
— Tehát a nők nekem teljes mértékben megnyílnak, mert eszükbe sem jut feltételezni, hogy a titkaikat udvarlásra, megkörnyékezésre, netán zaklatásra használnám fel. Mert ugye jól tudják, hogy ők mint nők nem érdekelnek engem. Egy nő gyakran jobban fél egy másik nőtől, így egy meleg férfi szinte ajándék. A férfiak ugyanúgy megnyílnak előttem, mert nem látnak bennem versenytársat a nőjükkel szemben. A férfiak ráadásul abba a hibába esnek, hogy bennem megtalálni vélik a férfiszolidaritást. Persze csak akkor hisznek ebben szentül, amikor bajban vannak. A női és a férfiúi megközelítésben egyaránt ott rejtőzik valamekkora lenézés, amellyel a magamfajtát kezelik, de ezt igyekszem nem észrevenni.
— Elmondom most az ártalmatlan szó dolgát. Általában a rossz, negatív tulajdonságot külön szóval vagy a jó, pozitív tulajdonság nevének fosztásával, talanításával vagy telenítésével fejezzük ki. Az ártalmatlan szó viszont fordítva jött létre. Érted? Azt mondjuk, hogy rendes-rendetlen, tiszta-tisztátlan. Ez meg az ártalmasból lesz ártalmatlan. Szerencse, hogy a meleg és a hideg két külön szó.
— Így már értem. Egyébként mesélt a hölgy erről a nyelvi mániádról.
— Melyik hölgy?

Ez volt a második kérdésem, amire nálamnál senki nem tudja jobban a választ. Peti nem is foglalkozott ezzel a kérdéssel. Ott folytatta, ahol abbahagyta.

— Azt mondta a hölgy, hogy még az elején szellemességet érzett szójátékaidban, kedvelte, sőt időnként csodálta, hogy valaki egy tanult nyelvvel így tud bánni, de a végén már megunta. Ha jól emlékszem, a hölgy pontosan úgy mondta, hogy ezt is.

Elgondolkodtam. Egyrészt azon, hogy miért tartotta ezt fontosnak a fodrászával megosztani. Másrészt azon elmélkedtem, hogy túlzásba vittem-e a szójátékot, ha a végén csömöre lett tőle. Sózni akartam, de a sótartó teljes tartalma kiszóródott volna?

— És te szereted ezeket?

Lazítottam a zsinóron, hadd úszkáljon a hal még egy picit.

— Ez perspektíva kérdése.
— Mondtam, megöllek.
— Szerintem ez is érzelmi kérdés.
— Ezt hogy érted?
— Ha érzelmileg elfordulunk valakitől, akkor a cukra sóvá válik, sója cukorrá. Semmi sem stimmel ilyenkor. Ugye ott hibázunk, hogy a normál helyzet érveit, kérdéseit és módszereit használjuk fel és erőltetjük, miközben a helyzet már réges-régen nem normál, adott esetben éppen inverz. Valahol azt olvastam, hogy forradalom idején nincs alkotmány. Az előtte lévő alkotmány nyilván nem érvényes, hisz ellene megy a forradalom, a következő alkotmány ilyenkor még nincs.
— Peti, mondd meg, miért kell a forradalomnak vörösnek lennie?

Peti mélyen elgondolkodott a kérdésen. De látom, hogy eljutott a megfejtéshez.

— Nem én javasoltam neki a vörös hajfestéket, ha arra gondolsz.

Peti egy pillanatra megállt. A tükörben kereste meg a tekintetemet. Mintha különösen fontosnak tartotta volna, hogy elhiggyem: nem ő javasolta a vörös hajszínt. Úgy néz ki, hogy egy fodrásznak ez a részlet sokkal fontosabb, mint gondoltam volna.

Továbbra is kapcsolódva a tükörbeli tekintetemhez, így szólt:

— Az a helyzet, hogy néha bizonytalanságot leplez a túlreagálás.
— És most ez a helyezet nála?

Bíztam benne, hogy zsinórkezelésem megfelelő volt, és ezt a horgot beveszi.

— Őszintén szólva nem tudtam megítélni. Van benne egy erőteljes jövőkép, amit saját — hangsúlyozom, saját — múltjával köt össze. Ezt a körutat vonzónak találja. Önmagunk keresése nagyon édes és mámorító tud lenni. Néha úgy van, hogy bizonyos okok miatt indulunk el, de olyan messzire jutunk, ahol azok az indítékok eltörpülnek, másodlagossá válnak. Nem foglalkoztat minket az a telek, amit hátrahagytunk, ha új telken akarunk építkezni. Meglehetősen elvontan hangzik, amit mondani fogok, de olyan, mintha nem a jövőtök, hanem a múltatok repedt volna szét. A jövő szétválása már csak járulékos következmény.
— Peti, egyre jobban kell koncentrálnom, hogy megértselek.

Ezt nyilván bóknak vette, annak is szántam. Bárki bármit mond, a társadalomban erősen él a szakmák szerinti kategorizálás, és azok alapján az értelmi szintek minősítése is. Az ilyen mondat léleksimogató és nyelvoldó.

— Tudod, ez nagyon érdekes. Ugyanabban a székben ülsz, ahol három napja festettem vörösre a haját. Csupán egy vékony fejbőr választ el attól, hogy az agyatokba lássak. Hiszek benne, hogy a szívben vannak az érzelmek, de az agytekervényekben tárolódnak. Két teljesen különböző személyiség vagytok. Más a frekvenciátok és más az égési hőfokotok. Tényleg nem a kuncsaft megtartása beszél belőlem, de mindkettőtöket kellemes, szerethető és értékes embernek gondolnálak. Ki érti, hogy egymásban miért nem ezt látjátok. Te tudod?

Majdnem elsodort a beszéd heve. A hangszálaimon már készülődött a válasz, de az utolsó pillanatban eszméltem rá, hogy nem beszélni jöttem, hanem beszéltetni, a vörös haj alatti gondolatokat megismerni.

— De hát az előbb te mondtad, hogy e székben ülve is megállapítható, hogy más a frekvenciánk, más az égési hőfokunk. Nemde?

Félkört írt le a fodrászszék körül. Most előttem áll, folytatja a hajvágást. A testével eltakarta a tükröt. Fejemet finoman előre hajtotta, így az arcát sem látom.

— Éppen ez zavar engem a ti világotokban, hidegek. Heterogénnek nevezitek magatokat. Elméletileg, a szóból kiindulva, nektek a másság kell. A kapcsolataitok kezdetén így is viselkedtek, a kiegészülést keresitek. A végén meg a konvergenciát, a hasonlóságot hiányoljátok. Úgy gondolom, hogy az általatok — ott legbelül — lenézett közösségünk legalábbis ilyen szempontból érettebb. Mi nem futunk felesleges köröket éveken át. Ha jól emlékszem, a ti esetetekben ez tizenöt év.

Most a szék oldalára állt. A fülem környékén tartott. Nyilván nem ez a megfelelő helyzet, hogy ő beszéljen. Kérdeztem:

— Ha nem érezném meg benned a mindenen áthatoló intelligenciát, meg sem kérdezném tőled.
— Egy kérdést feltehetsz.

Nem a beszélgetés terét akarta korlátozni, de látja, tudja, hogy mindjárt végez a hajvágással. A fodrász addig beszélget veled, míg dolga van a hajaddal, utána megszűnsz számára.

— Szerinted van lehetőség arra, hogy a vörös haj a régi színébe térjen vissza? A jobb szeme felett lógó hajfürt visszatérjen a többi hajához?
— Jó lesz így?
— Micsoda?
— A hajad.
— Ja, igen, persze, tökéletes.

Elkezdte a hajvágó eszközöket rendezgetni, ide-oda pakolni, a törülközőt a vállamról levenni. Bíztam benne, hogy még a hajvágási időben elhangzott kérdésemre választ fogok kapni. Igazából ez volt az, amiért megint ide jöttem, immáron hármadszor.

— Perspektíva kérdése az egész.

El kellett viselnem. A válaszát felvezető rövid mondatot úgy ejtette ki, hogy közben vékonyon mosolyogott. Érzi, hogy a beszélgetés e szakaszában ő az erősebb. Ő diktálhat. Annyiszor mondhatja, hogy perspektíva, ahányszor csak akarja. Talán későn hajráztam a mérkőzés megnyeréséhez? Elszabadult a hal, mert túlságosan lazán tartottam a zsinórt? Nem jól építettem fel a dialógust? Ismét megbukott a tárgyalástechnika, amit nekem sok éven keresztül tanítottak? Vert helyzetben éreztem magam. Ha a lelkemnek nem lenne oly nagy szüksége a válaszra, akkor azt mondtam volna fennhangon, hogy felejtse el a kérdést is. Odatettem volna a pénzt, felkaptam volna a kabátot, és kiviharzottam volna innen, kifelé a szabad levegőre. De a helyzet megfordult. A horog most az én számban van. Most ő fogja a zsinórt és a bábmadzagokat.

A helyiség egyik sarkában először kirázta a törülközőt, utána elkezdte összehajtogatni. Amikor már olyan méretű lett a törülköző, hogy tovább nem lehetett hajtogatni, akkor némi mozgást, készülődést véltem felfedezni a szája sarkán. Üvöltött bennem egy szurkoló: Beszélj, Peti!

— Ma már mondtam neked egy elvont dolgot. Tudod, az a múltszétrepedési téma. Utolsó kérdésedre válaszolva, ugyanazt mondanám, kissé másképpen és némi kiegészítéssel.
— Hallgatlak.

Kissé palástolva túlzott várakozásomat, elkezdtem én is készülődni, felálltam a székből.
Abból a székből, ahol három napja ő ült. Ahol ismét a forradalmát megújítva, megerősítve, vörösre festette haját. Legalább egy székben ülünk, mondtam magamban.

— Abból a perspektívából, ahonnan én látom a dolgokat, és az általatok itt-ott elejtett szavakból, viselkedésetekből úgy látom, hogy a közelmúltatok és a közeli jövőtök nem közös. És mivel sem a közeli, sem a távoli múltba nem lehet visszamenni, így csak a jövőbe — mint mondtam, nem a közeli jövőbe — lehet menekülni. Olyan, mintha jelenleg egy úton, bármilyen széles lenne az, nem férnétek el. Más utakon kell járnotok. Útközben átalakulhattok ti is, az élet is, és a körülmények is formálódhatnak. Maga az érték- és az érzésrendszer is megváltozhat. Abban lehet reménykedni, hogy a közeljövő utáni időben lesz egy csomópont, ahol az utak összefutnak, és még egyszer, újból egymás előtt álltok. Ha akkor úgy érzitek, hogy a másik kézfogása, suttogása hiányzott, akkor újból egymásra lelhettek. Van olyan, hogy rombolás után ugyanolyan házat építünk, mint a régi, csak új téglákkal.

— Hallottál már ilyenről?
— Talán igen. De már nem emlékszem, hogy hallottam vagy olvastam.
— Peti, nagyon köszönöm.

A válasz után nagy nyomás alól szabadultam. A pultra tettem a pénzt, és felkaptam gyorsan a kabátomat. Megigazítottam nyakam körül a sálamat, és kiviharzottam a hideg levegőre.