A varrónőnek palotapincsije volt; kedves kis állat, ha valaki szereti a kutyákat. A. nem szerette őket, különösen a szagukat nem; igyekezett úgy követni a varrónőt a lakás mélyére, hogy ne kelljen hozzáérnie a kutyához, ám az mindenáron a lábához akarta dörgölni a pofáját. A. próbálta a cipője orrával ellökdösni magától; úgy, hogy a varrónő ne vegye észre. Kedves kis állat, mondta a varrónő, amikor hátrafordult, hogy megnézze, A. követi-e még. Igen, mondta A. Volt egy járat a ruhaanyagokkal tömött nájlonzsákok között. Édeskés műanyagszag jött belőlük, mint mikor az ember újan vásárol valamit, ami ócska. Valóban, az anyagok itt nőttek, a kisvárosban; itt volt igény a tarkaságra, a leértékelésre, a bálákra, amiket a varrónő rendszeresen látogatott, de a műhelye fényében mégsem tetszett neki az anyagok szálazása vagy összetétele, így a nájlonzsákokba dobta őket a többi, varrásra váró anyag mellé.
A. nem tarka ruhát varratott, hanem feketét, mert temetésre kellett. Itt, a városban nem talált ugyanis alkalomhoz illőt, csak azokat a nájlonokat, melyek önmagukban fullasztóak voltak, mint a koporsó. Ezt a ruhát pamutból varratta, az meg nehéz és tapad, formátlan fekete massza. A varrónő kiterítette a kanapéra, az az édeskés műanyagszag is előjött vele, és A. nem vett levegőt, mikor felvette, de még így is érezte, azoknak a boltoknak volt ilyen szaga, amikbe gimnazistaként járt angol meg olasz bálákat nézni, mert úgy képzelte, a ruhákkal együtt másik országokat is idehoztak, és a rosszul megvilágított próbafülkékben ácsorogva bejárhatja a világot. A varrónő, úgy tűnik, még mindig ezeket a boltokat látogatja, pedig A. már egyiket sem találta meg; az üzlethelyiségek a főutcán bedeszkázva, betörve, fekete szemeteszsákokkal befalazva várták a megváltást, a városiak pedig már nem is vártak semmire, reggel engedelmesen felszálltak a helyi járatos buszra, este meg fáradtan eltakarodtak ízléstelen, felújítandó otthonaikba, és a falak közt folytatták azokat a jellegtelen tevékenységeket, melyek biztosították, hogy másnap reggel hasonló engedelmességgel léphessenek fel az 1-es buszra.
A. háza nem volt ízléstelen, de csak azért, mert a hozzátartozó halála után hozatott egy nagy fehér konténert, és beledobott mindent, aminek megvételét a rokon életében sem helyeselte. De még így sem tisztult meg a ház, és A. kivett egy szobát egy hétre a város egyetlen hotelében, egy túlárazott, szocialista realista stílusban épített tömbben, ami rendíthetetlenül torzította el a hivalkodóra felépített főteret, megnyúlt árnyékával a változatlanság szellemét lökve a városiakra. A. saját magán kívül más vendéget még nem látott a hotelben. Egyébként is kevés volt az ember az utcán; csak a kínai boltok és a kocsmák éltek túl mindent.
Csengett az előszobában a vezetékes telefon, a varrónő bocsánatot kérve szaladt felvenni. A. megnézte magát a keskeny tükörben. A ruhát természetesen elszabták, fekete zsáknak, hullazsáknak tűnt A. testén. Ez a test kevéssé hasonlított csak a tíz évvel ezelőttire, annak semmilyen várakozását nem teljesítette be. A. visszaült a kanapéra, próbált minél kevesebb felületen érintkezni a bordó plüssel; kis bolyhok ragadtak belőle a gyászruhára. A pincsi A.-val szemben foglalt helyet; méregette, mennyire közelítheti meg a kanapét. A. úgy hallotta, a szemkontaktus ingerli a kutyákat, ezért a szekrényes polcot nézte, elfoglalták a porcelánfigurák és a horgolt terítők, hasonlóak, mint amiket A. a konténerbe dobott, továbbá fényképek a varrónő életének úgynevezett boldog pillanataiból. A. utálta a fényképeket, ezért nem is csináltatott magáról soha, mígnem rájött nemrég, hogy nem is emlékszik, hogyan nézett ki bizonyos éveiben. Ezért hazaérkezése után néhány nappal megkereste a városban működő egyetlen fényképészt; semmilyen tábla nem jelezte, hogy a főutca egyik bedeszkázott kirakata mellett nyíló udvarban ilyen üzlet működik. Az elkészült fényképeken azonban, A. biztos volt benne, nem az ő arca volt, hanem valaki olyané, aki akár A. is lehetett volna, vagy egyesek szerint lennie kellett volna. A képeket az egykori színház utcájában dobta bele a szemetesbe.
Nyüszített a pincsi. A. óvatosan közelebb hajolt hozzá. Az állat a fülét kaparta és közben sírt. A vakarózástól láthatóvá vált, ahogy egy gilisztaforma dolog tűnik el vérrel telített, bíborszín fülkagylójában. A. amennyire csak tudott, hátracsúszott a kanapén. A pincsi abbahagyta a vakarózást. Maradj ott, suttogta A. Nem volt biztos benne, hogy ki tudja szedni a plüssbolyhokat a ruhából.
Kedves kis állat, ugye, kérdezte a varrónő, mentegetőzve, amiért a telefonbeszélgetés ilyen sokáig tartott.
A. mély levegőt vett. Azt hiszem, mondta, van valami baj a fülével. Az előbb vakarózott és sírt.
Ó, ez gyakori a kutyáknál, mondta a varrónő mosolyogva; kényelmes a ruha?
Úgy értem, mondta A., de nem volt biztos benne, hogyan érti: nagyon keveset tudott a kutyákról. Úgy értem, amikor megvakarta a fülét, volt benne valami, egy ilyen kicsi kígyószerű, gilisztaszerű dolog, és az egész füle olyan sebesnek tűnt.
Hogyan, kérdezte a varrónő. Még mindig mosolygott.
Valami baj van a fülével, mondta A. Láttam benne egy élősködőt. Olyan, mint egy giliszta.
A varrónő abbahagyta a mosolygást, és lehajolt megsimogatni a pincsit. Mi ezt a kutyát rendszeresen visszük állatorvoshoz, mondta. A kutya helyeslően megnyalta a kezét. A. észrevette, hogy a szekrényes polcon az egyik porcelánfigurából letört egy darab.
De úgy sírt, mondta A.
Higgye el, nincs semmi baja. Ne üljön bele a kanapéba, mert bolyhos lesz a ruhája.
De fáj neki, mondta A. Lehajolt és felvette a pincsit; az annyira meglepődött, hogy nem tiltakozott. A. megfogta az egyik selyemfület, de nem merte felhajtani, bármi lehetett abban a szűk, végtelen járatban. Ne butáskodjon, tegye le azt az állatot, mondta a varrónő, lecsúszott a szájáról a mosoly, csak a műfogai villogtak. A. magához szorította a kutyát, a fekete ruhán át, a saját testében visszhangzott, ahogy rémülten vert az állat szíve. Olyan erősen szorította, hogy a pincsinek csak nehezen sikerült tekergőzve a padlóra esnie.
Menjen, mossa meg a kezét, mondta a varrónő. A. elindult a rosszul világított folyosón; a nejlonzsákokkal kirakva puha volt az út a fürdőszobáig. A fürdőkádban embermagasságig álltak a vizes rongyok, ugyanolyanok, mint amik a zsákokban voltak, és A. nem mert belenézni a csap felett felakasztott tükörbe. Néhány bolyhot is leszedett a ruhájáról; ő lesz a legrosszabbul felöltözve a temetésen, pedig nem is jönnek el sokan, mert már nincs több élő rokona.
A varrónőnek sikerült kivinni a pincsit a konyhába és visszahelyezni a szájára a mosolyt. Ugye, jó viselet ez a ruha, kérdezte.
Igen, mondta A., nagyon jó, köszönöm.