A világ, mint milyen

A maximalista című szövegválogatás — a remek címválasztás nemcsak a Hazai technikáját konszenzusosan minimalistaként rögzítő terminológián, hanem a poétikai fogalmak érvényességén is ironizál — olyan 1993 és 2009 közt született írásokat tartalmaz, amelyek folyóiratokban vagy antológiákban már olvashatók voltak. A kötet szerkesztése nem a novellák keletkezési sorrendjét tekinti irányadónak, vagyis nem szándékozik valamiféle poétikai „fejlődésívet” megrajzolni: az elhallgatás és megszűnés különböző variációival játszó szövegek gyűjteménye — ahogy én látom, és amit a későbbiekben talán majd láthatóvá is sikerül tennem — az utolsó novellákban tematizálódó önfeladás megjelenésével inkább a pusztulásfolyamatok hallgatagabb teleológiáját csempészi az írásokba.

„Az ideológia elmélete nem alkalmazható önmagára.
Nem rendelkezhetünk olyan ideológiaelmélettel,
 ami nem ideologikus.”
(Karl Mannheim)

 

„ Óh, bébi… Nem találok szavakat…”
(Trabant együttes, Méhes Marietta hangján)

 

Hol vannak már azok az idők, amikor Hazai Attila prózavilága parázs indulatokat kavarva válhatott eltérő értelmezői pozíciók, irodalomértési stratégiák tesztcsíkjává, amelyen az irodalmiság mibenlétével kapcsolatos elvárások, hagyományfelfogások, kulturális prekoncepciók ellen- és rokonszenveket jelző diagnózisai és szimptómái mutatkozhattak meg?

A szerző tragikus és korai halála óta ezek a szövegek az irodalmi szubkultúra klasszikusaivá váltak, azaz (általában) mindenki tud róluk, és (nagyjából) senki sem olvassa őket. Nem nagyon találták meg helyüket a kortárs irodalomban,[1] sőt talán még az sem feltétlen látható, mennyiben és miként befolyásolták — ha egyáltalán — az utóbbi évtizedek prózafejlődését. Ráadásul — ahogyan ez már a Magyar Irodalom Háza Kortárs Irodalmi Központjában 1998-ban tartott vitából akkor kitűnhetett — azt még méltatói sem tudták egyértelművé tenni, mi is a valami ezekben az írásokban, amitől nem egyszerűen működőképessé, de élvezetessé is válnak.[2] Németh Gábor ugyan két, látszólag definitív észrevételt is megkockáztatott a szövegekkel kapcsolatban — hogy tudniillik egyképp rombolják a humanitáseszményt és a mondatmetafizikát —, ám érvényessége mellett ez a jellemzés is inkább valaminek a hiányáról, megszüntetéséről, nem pedig annak hogyanjáról, a poétikai mechanizmusok pontosabb működéséről informál.

A frontvonal másik oldala ennél jóval egyértelműbb állításokon keresztül argumentálta álláspontját: az unalom, a nyelvi pongyolaság, retorikai dilettantizmus, a szerkesztetlenség és az igénytelenség Margócsy István és Angyalosi Gergely által megfogalmazott észrevételei tulajdonképpen a Budapesti skizót szellemesen — és alighanem igaztalanul — megsemmisítő Bán Zoltán András Holmiban megjelent dolgozatának hívószavait ismétlik.[3]

Nem akarnék a továbbiakban belebonyolódni a Hazai-recepció hajdani hadállásainak rekonstrukciójába, hiszen a most megjelent novellaválogatás sokak reménye szerint alighanem éppen azzal a szándékkal született, hogy ez a máig zavarba ejtő szövegvilág megtalálja a maga kapcsolódási pontjait az utóbbi év(tized)ek kortárs kánonjában, és akár visszamenőleges hatállyal is revideálja, megerősítse, vagy épp érvénytelenné tegye a valamikori viták értelmezői kérdésirányait és tétjeit.

A maximalista című szövegválogatás — a remek címválasztás nemcsak a Hazai technikáját konszenzusosan minimalistaként rögzítő terminológián, hanem a poétikai fogalmak érvényességén is ironizál — olyan 1993 és 2009 közt született írásokat tartalmaz, amelyek folyóiratokban vagy antológiákban már olvashatók voltak. A kötet szerkesztése nem a novellák keletkezési sorrendjét tekinti irányadónak, vagyis nem szándékozik valamiféle poétikai „fejlődésívet” megrajzolni: az elhallgatás és megszűnés különböző variációival játszó szövegek gyűjteménye — ahogy én látom, és amit a későbbiekben talán majd láthatóvá is sikerül tennem — az utolsó novellákban tematizálódó önfeladás megjelenésével inkább a pusztulásfolyamatok hallgatagabb teleológiáját csempészi az írásokba.

A válogatás meglehetősen erős kötetet eredményezett, ami egy efféle, reprezentatív összeállítástól persze joggal várható el — még akkor is, ha Hazai eleddig publikált könyveiben több olyan szöveg is olvasható, amelyekben a szerző önmaga fáradt plagizátorának tűnik, néhány írás meg afféle karinthys Hazai-paródiának. Épp Hazaival kapcsolatban azonban joggal merülhet fel a legalább annyira tanácstalan, mint teoretikus élű kérdés, hogy e szövegek egyik intenciója nem éppen ez lenne-e, vagyis a hamisítás, másolat, a nem autentikus létmód reprezentálási kísérlete, s ezen keresztül az autenticitás fogalmának poétikai, egzisztenciális, nyelvi stb. értelemben történő (ön)ironikus újraértése.

Hazai prózájához azért nehéz az értelmezői nyelv elkerülhetetlen fogalmiságán keresztül közelíteni, mert működésének alapvető ambíciója éppen a jelentésekben sűrűsödő világérzékelés szétporlasztása, ami egész egyszerűen érvénytelenné és külsődlegessé teszi a jelentésrögzítő szövegértelmezések aktivitását. Szövegeinek megtévesztő egyszerűsége és átlátszósága olyan üvegfelületként jellemezhető, amely ugyan látszólag pontosan megmutat minden „mögöttest”, ám az üveg kemény felülete azonmód vissza is pattintja a megragadására irányuló kísérleteket. Hogy egy másik, egész másfajta poétikából idecibált hasonlattal éljek, Petri Felirat című versének remek záró sora, a „Jelen van — jelt nem ad.” több értelemben is leírhatja Hazai Attila prózavilágának ezt a sajátosságát. Utal ugyanis a (nyelvi) jeleken keresztül megtapasztalható jelentésnélküliség poétikai megvalósulására, a jelentéseket nem közvetítő, értelmezhetetlenné lett jelen időben otthontalanná váló egzisztencia magányára, sőt akár a kortárs kánonban ugyan jelen lévő, ám hallgatag életmű státuszára is.

Érdemesnek gondolom ezért a jelentés és a jelenlét fogalmainak kettősén át vizsgálódva abból a feltevésből kiindulni, hogy Hazai szövegei a jelentés kultúrájával szemben a jelenlét dimenzióiban pozícionálják magukat: mind a novellák tartalmi vonatkozásait illető narratív esetlegesség, mind pedig az ennek keretezését és reprezentálását megmutató esztétikai negativitás tekintetében. Hazai mindenképpen idegen pályára lépett, jóllehet a valóságvonatkozások reduktív újragondolásán más-más módon,[4] de már az ő első kisregényével egy időben megjelenő Garaczi László- és Németh Gábor-szövegek is dolgoztak.

Mégis ha írói világával számomra leginkább rokonnak érzett példát kellene említenem, akkor a valamikori Trabant együttes zenei és retorikai téren is radikálisan esendővé stilizált (vö.: hamis, fals, döcögős, lehangolt), a lét- és jelentésvesztést zseniális monotóniában és (ön)ironikus nyelvi megbicsaklásokon keresztül megfogalmazó állapotrajzai jutnak elsőként eszembe. Másodsorban meg a Tudósok infantilizmus-projektjének zenei és nyelvi működése. A szubkult zenei intertextusokat egyébként már a Feri: Cukor kékség is fontos poétikai szervezőerőként használta. A kisregény egyik jelenetében Feri belerévül egy zenébe, melyben valaki azt üvölti, hogy „Én vagyok a király”, s melynek furcsa lüktetésén hosszan elmélkedik. A szám Nick Cave-féle The Birthday Party egyik kultikus szerzeménye, a Junkyard, ami több szempontból is a szöveg titkos mesterkódjaként működik. Amellett, hogy a refrénben számtalan intonációban elhörgött, vinnyogott, üvöltött I am the King! tulajdonképpen Feri alapvető céljának, az „átvegyem magam felett a parancsnoklatot” imperatívuszának rögzítése, ritmusváltásaiban, egymást ellenpontozó, megszüntető, mindig másként monoton szekvenciáiban a kisregény narratív ritmusváltásait megidézve a szöveg szerkezetének belső tükreként is funkcionál, a szám sorai pedig a drogos test élvezettel és fájdalommal teli pusztulásáról tudósítva a Cukor kékség történetének narratív ismétléseként működnek.

Visszakanyarodva ahhoz a feltételezett poétikai programhoz, amely — Gumbrecht egyik könyvének címét kölcsönözve[5] — nézetem szerint a „jelenlét előállítását” végzi Hazai szövegeiben, pár szempontot szeretnék megfogalmazni a novellák kapcsán, amelyek alátámaszthatják ezt a vélekedést. A nyelvi, retorikai pongyolaság Hazai írásaival kapcsolatban legtöbbször hangoztatott vádja e tekintetben például tudatos választásnak tűnik. Szövegei nem csupán nyelvi megformáltságukban, de a történeteknek csak nagy jóindulattal nevezhető események semmitmondóan akkurátus megfogalmazása tekintetében is az általános iskolai dolgozatok hangulatát idézik. Az olvasónak néha már valóban az az érzése, mintha a Google Fordító által generált mondatok egymásutánjával, jobb esetben egy alapfokú műfordítás-szeminárium kevéssé sikeres záródolgozatával kellene szembesülnie. Amellett, hogy részben ez lehet a Hazai-történetek ironikus frekvenciáinak egyik forrása, e roncsolódásban megtörténik a jelenlét és a jelentés feszültségének dramatizálása is. Ha ugyanis az iménti hasonlatok értelmében elhibázott, gyermeteg fordításokként pillantunk ezekre az írásokra, akkor ez óhatatlanul a helyreállítás, a rekonstrukció hermeneutikai igényét hívja elő a befogadás során: azt az értelmezői törekvést, hogy — hipotetikusan legalább, de — megképezzük az eredetit, azt a mintát, amelyhez képest reprezentálja magát ebben a formában (vagy formátlanságban) a szöveg. Ilyen módon — igaz, csak árnyékként, negatív lenyomatként — azért mégis csak körvonalazódik az a hiányzó nyelv és forma, melynek — ezek szerint — csupán folyamatos hiánya íródik meg. A norma, a szabály, az ideáltípus nem jelentésként „dudorodik ki” a szövegekből, hanem olyan eltűnésként mutatkozik meg, amellyel szemben Hazai prózavilága azonban tökéletesen közömbösnek mutatkozik, puszta jelenlétté oldva azok jelentésességét. Jól példázhatja ezt a történetek textuális áthallásokkal kapcsolatos viselkedése is. Hazai ugyanis meglehetős tudatossággal épít ezekre a szövegviszonyokra, tulajdonképpen a teljes genette-i skálát végigjátssza már a Cukor kékségben is. De nézzünk most néhány rövid példát inkább a novellák hipertextuális kapcsolhatóságait illetően. A Szilvia szüzességében olvasható Út a semmibe című rövid történet a saját farkát lelkiismeretes alapossággal lenyiszáló, és a fürdőkádban elvérző srácról mintha Móricz Tragédiájának durva átirata lenne, A Szex a nappaliban utolsó novellája, A lélek feszültsége a Sztoikus etikai antológia oldalainak zagyva átmásolásával íródott, ugyanitt A dorogi vadászat a Kalüdóni vadkanvadászat mítoszát idézi meg.

Jelen kötetben a Nárcisz erkölcsei, avagy egy csekk becsülete az Édes Anna emlékképeit hívhatja elő, míg a Négy nap elég egyértelműen Beckett Murphy című regényére utalhat. (Ez utóbbi novella azért is érdekes, mert többszörösen is áthallásos, hiszen Beckett műve maga is sokirányú filozófiai paródia.) Miközben leíró jelleggel rögzíthető ugyan ezeknek az áthallásoknak a lehetősége, a szövegek szerveződése, legalábbis e tekintetben ennél messzebbre nem engedi az értelmezőt: elhárít magától minden olyan további következtetést, mely Hazai szövege és a felvillantott szövegdimenziók közt kapcsolódási pontokat teremthetne, értelmezői ösvényeket nyitna meg. Befagyasztja a jelentést — „jelentés” alatt értve mindazokat a normákat, értéktételezéseket, poétikai pozíciókat és kulturális összefüggéseket, amelyek például a „Móricz” vagy a „Kosztolányi” jelölőkhöz tapadva befolyásolhatnák Hazai adott történetét —, csupán annak megközelíthetetlen vanságát nyugtázza közönyösen. Ezzel együtt esztétikájába építi a jelentés aktivitása és a jelenlét közömbössége közötti feszültséget, és épp ezzel nyitja meg a szövegeket az értelmezés számára. (Vagy másként nézve, az értelmezői igény az, ami ebből a megtalálni vélt feszültségből racionalizálhatónak tetsző jelentéskonstrukciókat próbál összeeszkábálni.)

Az Egy pad oldalai című novella, melynek egyik tárgya alighanem a „művészet” működése lenne, olyan poétikai önreflexióként is olvasható, amely akár a fentiek magyarázatául is szolgálhat. A történet főhőse, János, a költő, aki felesége társaságában mecénásának balatoni üdülőjében alkot, és éppen íródó költeményéhez keres egy „elgondolkodtató csattanót”. A vers a „Világos, hogy a világ fos” sorral indul — ami egyébként a Hazai-szövegek világképének lényegretörően tömör és pontos összefoglalása —, majd kínrímek és tartalmi idiotizmusok vicces kavalkádja után csonkán maradva vár befejezésére. A „csattanó” a költő felesége és egy csaposlány közti költői versengésben nyeri el formáját, ám a nyertes verzió — „Hófehér seggem Domesztosszal mosom” — beépülése a versbe mégis bizonytalanná válik, tekintettel a költő lehetséges napszúrására, és a mélyen elgondolkodtató befejező sor ebből következő esetleges elfelejtésére. A történet egy másik síkján a költő a Barry White-ra táncoló csaposlánynak tart előadást arról, hogy „egy dolognak vajon hány oldala van”. A monológ egyrészt az önnön élvezetükbe belefeledkező ismeretelméleti beszélyek paródiája persze — melyet az is kihangsúlyoz, hogy saját előadása közben a költőnek heves merevedése támad —, mindenesetre arra jut, hogy a dolgoknak bizony nem csak egy, esetleg két, hanem sokkal több megközelítési lehetőségük van, és ezt az elméleti eredményt a novella zárlatában megnyugodva teszteli is egy pad oldalainak mennyiségén. A történet szálai tehát egy befejez(het)etlen műalkotás, illetőleg a fogalmi megközelítések szinte végtelen oszthatóságának kérdéskörében metszik egymást. Ami közös bennük, az tehát a jelentés rögzíthetőségével szembeni közöny, ami a novella szerkezetébe is visszaíródik, hiszen nem varr el egyetlen olyan szálat sem, amely a leírt események kapcsán esetleg kérdésként merülhetne fel az olvasóban: miféle titok lengi be a csaposlány és férje kapcsolatát? Miért nem emlékszik a költő arra, hogy nem először beszélget a lánnyal? Befejezi-e versét a művész, és ha igen, hogyan? Mit gondol minderről Orsolya nevű felesége, a költői verseny feltételezhető vesztese, aki ráadásul a költő szemében teoretikus tekintély (vö: „egy perverz entellektüel szuka”)?

A befejezetlen vers a szöveg olyan belső tükre, melynek mintájára a novella is elhatárolódik saját jelentésétől, olyan idegen fenoménként mutatva rá, amelynek számos lehetősége ugyan folyamatosan jelen van a szövegben, ám — ahogy a költő merevedését sem követi ejakuláció — egyik sem akar beteljesedni. A szöveg a jelenlét dimenziójában reprezentálja magát, melynek felületén csupán megmutatkozik, de sebet nem ejt a jelentés ereje. (A történet számos motívuma is erősíti a jelentésaktivitással szembeni puszta jelenlét képzetét: Balaton, sör, tikkasztó meleg, pihenés, test, zene, erotika stb.) Ugyanakkor nyilvánvaló módon a szöveg magába forgatja azt az értelmezést is, amely — mint akár ez itt — a jelentéshiányok szövedékéből fonja meg a maga jelentését. A szöveg saját jelentésével kapcsolatos közömbössége ugyanis azt is jelenti, hogy éppúgy érzéketlen marad az e közömbösséget jelentésként realizáló értelmezésekkel szemben is, mint bármely más lehetőség irányában: mint a „pad” egy lehetséges oldalát forgatja magába vissza a saját ideológiamentességét ideológiaként azonosító próbálkozásokat, ami azonban — paradox módon — újabb értelmezői köröket generál. Itt bújik meg talán a jelentés és a jelenlét szövegszerű feszültségének értelmezéstermelő szerepe, a Hazai-szövegekből kinyerhető szemantikai gazdagság egyik magyarázata.

A jelentéshatások uralma alóli felszabadulás kísérlete a szövegek deviáns nyelvhasználatában is megjelenik, méghozzá nem egyszerűen alulretorizáltságként, hanem a nyelvi logika változatos és mulatságos megsértésein keresztül. Az iménti novellában például Orsolya „buja és torkos lelkialkata” említődik, ami jól illusztrálhatja ezt a bizonyos, mindig viccesen ható nyelvi devianciát. A jelzős szerkezet elemei ugyanis elviekben ellentétes kategóriákat (test–lélek), s hozzájuk fűződő értéktartományokat kapcsolnak össze, mintegy egymásnak ugrasztva a köztük lévő különbségeket. Miközben a „torkos lelkialkat” tulajdonképpen értelmezhetetlen, a „buja és torkos” már kellően erotikus képzeteket is keltve helyezi ironikus törlés alá a lélekhez szokványosan társítható elképzeléseket. A kifejezés egésze kitér a beazonosíthatóság elől, nem rendelődik alá semmilyen egyértelmű jelentés uralmának, miközben több egyformán érvényes megoldás jelenlétét posztulálja. Hazai nyelvét alapvetően az ehhez hasonló nyelvi deviációk építik fel, a szabálysértések, elhajlások azon eseményei, amelyek egy halványan még kivehető, normaként rögzült jelentés ellenében pozícionálják magukat. Ez a groteszk heterogenitás egyébiránt néha képszerűen is megjelenik a szövegekben, az iménti idézethez hasonló skizoid vizuális elem például a Gyuri találatában, amikor a főszereplő egy Király Linda- és egy Lars von Trier-plakátot pillant meg egymás mellett az utcán. (Hazai nyelvhasználatának tüzetes elemzése szükségszerűen elvégzendő munka, ezzel a két törékeny példával csupán a jelentés-probléma általam vizionált nyelvi működésének egy apró mozzanatát akartam illusztrálni.)

Hazai szövegeinek motorját tehát korántsem a jelentéskultúra — Gumbrecht által uralkodónak tekintett — önreferenciája,[6] vagyis az értelem és a tudat fűti, a művek szerveződésében, építkezésében, megmutatkozásában a karteziánus jelkultúra efféle racionalitás-fétise érezhetően érvényét veszti. Ezekkel szemben válik a szövegek kitüntetett mozgatójává a puszta jelenlétében megmutatkozó test, amely Hazai novelláiban nem értelem-, hanem térviszonyulásain keresztül kapcsolódik a világhoz. Lássunk most néhány erre vonatkozó rövid példát A maximalista-kötetből.

Az Ági, ahogy a férjét kicsinálta című történet hősnőjéről csupán annyit tudunk meg, hogy „néha kibírhatatlan”, ám arról, hogy miféle reakciók, reflexiók, racionális mozgatók szabályozzák cselekedeteit, midőn férjét hosszú napokra bezárta a fürdőszobába, semmit nem közöl a szöveg. Miután férjét kiiktatja a szociális térből, ő maga is csupán térbeli — és nem tudati — mozgásain keresztül jelenik meg a szövegben: kirándul, sétál, kutyát sétáltat, barátjával találkozik. A novella nem támogat semmiféle ideológiavezérelt olvasatot, a nő téralakzatokban történő közömbös mozgásainak leírása idegen elemként zárja el a racionalizálható magyarázatok lehetőségét. A Négy napban sem tisztázódik a felborult székben napokat eltöltő narrátor cselekedetének oka, ám annál részletesebb leírását olvashatjuk a felvállalt pozíció testi, fiziológiai állapotrajzának. A Für Elise-ben a két szereplő párbeszédének tartalmi, jelentéshordozó vonatkozásai szorulnak háttérbe, ehelyett testi viszonyokon, nehezen racionalizálható ösztönimpulzusokon keresztül kommunikálnak egymással. (A szöveg utolsó közlése is a narrátor testi bizsergéséről informál.) A lepottyant teknősbéka ifjú férje egész egyszerűen elfelejti, hogy épp nászútra indul feleségével, kiírja magát az idő teleológiájából, a célok és okozatok racionális világából, és barátjával iszik egy kocsmában. A magához tért feleség eseménysorát alapvetően szintén a szexualitás, testiség, a balesetek (vagyis fizikai konfliktusok), tudatvesztés, kóma, sérülések stb. kifejezetten fizikai jellegű szintaxisa mozgatja. A történet végén, mikor súlyos balesete után a nő végre felnyitja szemét a kórházi ágyon, és összefüggéstelen mondat-montázsok törnek elő belőle, férje megnyugodva konstatálja, hogy neje „magához tért”. A köznyelvi kifejezést egy kicsit szorosabb, énfilozófiai értelemben kezelve az „önmagaság” kategóriája éppen akkor jelöli ki az asszony identitását, amikor az a nyelvi és tudati szétesettség nem racionalizálható dimenziójában kel életre. Ezt a pillanatot akár a novellák szereplőinek általános jellemzéseként, a szövegekből felsejlő szubjektumfelfogás allegóriájaként is kezelhetjük. Annak egyik jeleként, hogy Hazai történeteiben a jelentéskultúrával szemben megmutatkozó jelenlét dimenzióiban a tudás nem kizárólag fogalmi konstrukció.

A maximalista novelláinak egy részében a jelentésterekből történő kihátrálás igénye, az esztétikai negativitás tematikusan is megjelenik a szövegekben, a szereplők itt kilépnek a társadalmi hálózatosság agresszíven jelentéses világából, és a létezés egy reduktív dimenziójában, egy lehatárolt, védett zugba visszavonulva törlik ki magukat a szubjektum/objektum paradigmájából. Ilyen a már többször említett Négy nap története, melynek főhőse ugye nem hajlandó kikászálódni bogárszerű állapotából, a Nagyi a szekrényben, melyben a nagymama egész egyszerűen magára zárja a szekrényajtót, vagy az Ági…, melynek fürdőszobába zárt szereplője ugyan nem maga választja sorsát, de a terek     (látszólagos) elkülönülése itt is értelmezhető a fentiek értelmében. Ám nem csupán az efféle téralakzatokban metaforizálható esetekben, de a novellák szereplőinek viselkedése általánosságban is jellemezhető a legalapvetőbb morális, szimbolikus, kulturális kódok szinte teljes figyelmen kívül hagyásával, a racionális jelentéssel felruházható gesztusok, reakciók, beszédpanelek feltűnő hiányával, vagyis a kivonulás, önmegszüntetés gesztusaival. Hazai novelláskötete ebben az értelemben is a létből történő kiiratkozás lehetséges koreográfiáinak változatos katalógusa, a racionális társadalmi jeluniverzum szabályainak felmondása. Kettős értelemben mégpedig: az imént említett tartalmi vonatkozások mellett a szövegek nyelvi, retorikai, szerkesztésbéli és egyéb poétikai jellegzetességei ugyanis szintúgy e szabályok figyelmen kívül hagyásával magyarázhatóak. A jelentések mátrixából történő folyamatos visszahúzódás, elkülönülés újabb stádiumát képviselheti a novellák közt a Lustaság mostanság című írás, amely javarészt egy traktátus a lustaságról, a restség dicsérete és létprogrammá emelése, a jelentéstermelő aktivitás abszurdba hajló filozófiája, amely a pusztán testi, mindinkább vegetatív létezéstechnikák — Hazai szereplőit alapvetően meghatározó — parodisztikus teoretizálása. A befogadót illetően ugyanez jelenik meg a Szilvia szüzessége piktogramjaiban, amelyek az olvasót az intellektuális, hermeneutikai munka helyett inkább a testi élvezetek felé igyekeznek terelni — „Igyon valamit!”; „Egyen!”; „Fürödjön meg!” stb. — , s ezzel szintén a puszta jelenlétben történő elmerülésre, végső soron az értelmezés letiltására szólítják fel.

A növények levele című novella pedig már egyértelműen a vegetatív, prehumán létezés parodisztikus (Erasmust idéző) apoteózisa, aminek egyébként külön ironikus modalitást — és értelmezési csavart — kölcsönözhet az a megoldása, hogy a jelentés kultúrájának emberi viszonyait a jelenlét hordozóiként és lelkes propagátoraiként azok a bölcselkedő növények ostorozzák, „akik” elmélkedéseik által épp a szöveg jelentéstermelését végzik. A létezés fokozatos visszavonódásának rendjében aztán a kötet utolsó novellája vonja le e folyamatos hátrálás lehetőségeinek logikus konzekvenciáját és villantja fel főhőse számára végső megoldásként a halál derűsen fogadott esélyét. Ebből a nézőpontból tehát A maximalista szövegei az „alkotás” (Egy pad oldalai) és a „megszűnés” (Gyuri találata) közti roppant törékeny, alig érzékelhető mezsgyén — ami Hazai szövegei esetében talán ugyanazon érem két oldalát jelenti — egyensúlyozva próbálgatják az eltűnés és az (ön)eltüntetés esztétikai és egzisztenciális lehetőségeit. E program eredőjét, magvát, ismeretelméleti bázisát önkényes jelentéstulajdonítással — s ezzel nyilvánvalóan szembe menve a Hazai-novellák intenciójával — az Egy pad oldalai egyik dialógusával lehetne szemléltetni, vagy rögzíteni: „— És mi a maga problémája? — Az, hogy nem értem a világot.” Ennek a nem értésnek kedélyes elfogadásán épül fel Hazai szövegvilága, amely ennek megfelelően iparkodik kitörölni poétikai eszköztárából az „értelem” karteziánus kategóriáit mozgósító kapcsolódási és észlelői mozzanatokat. Prózájának ironikus, abszurd, mulatságos tragikuma, a jelentésességgel szembeni közönye, melyet ráadásul hipperealista (rámutató, tehát jelentéses) karakterjegyek bőséges alkalmazásával demonstrál, éppen ezért állítja meglehetősen nehéz helyzet elé az értelmezőt. Az „abszurd realizmus” terminusa[7] ugyan lefedi, de oxymoronként csupán újramondja e prózavilág ellentmondásos működését. A Hazai írásaihoz meglehetősen szkeptikusan viszonyuló Angyalosi Gergely viszont — nem feltétlen elfogadva, csupán összefoglalva a méltatók nézeteit — a szövegeket egy új világérzékelés, világalkotás megfelelő irodalmi formáinak[8] nevezi, és a magam részéről épp az érzékelésnek és érzékeltetésnek ezt a megváltozott poétikai rendjét próbáltam a jelenlét ontológiájához kapcsolható szempontok segítségével keretezni. Mindez azonban továbbra sem oldja fel azt az értelmezői dilemmát, amelyet a fogalmi megragadhatósággal szemben szövegekbe kódolt jelentésközöny generál. Az óhatatlanul ideologikus értelmezések a szövegek ideológiamentességét csak mint az ideológiamentesség ideológiáját tudják megragadni, ami azonban pontosan a szövegek ilyetén semlegessége miatt célt tévesztve mint eltűnésre ítélt, kiradírozandó referencia épül be a szövegbe. Ennek eredményeképp az olvasó a novellák gyermetegen bölcselkedő figuráinak derivátumává válik, s minél inkább küzd ez ellen teoretikusan, annál inkább blamálja magát. Ahogyan ugyanis a mottóban idézett Mannheim-paradoxon értelmében sem fogalmazhatunk meg az ideológiáról ideológiamentes állításokat, úgy az ideológiamentesség értelmezésére sem áll rendelkezésünkre értéksemleges nyelv. Elképzelhető-e — teszi fel a kérdést Gumbrecht — olyan fogalmak alkotása és tesztelése a humántudományokban, amelyeken keresztül összetettebben viszonyulhatunk a (szöveg)világhoz, mint az értelmezés önmagában, vagyis összetettebben, mint amikor pusztán jelentést tulajdonítunk a dolgoknak?[9]

Hazai szövegei mintha valami ilyesmire sarkallnának.

Megjelent a Műút 2015053-as számában

______________________

[1] A Mannheim-féle inkongruencia-fogalom szerint persze mégis, hiszen a valóságba történő betagozódás nem csupán a részvétel, hanem a meg-nem-felelés révén is megvalósul.

[2] „Én teljesen homályban vagyok azt illetően, hogy miért volt mulatságos egy csomó rész a Hazaiból…” (Farkas Zsolt) „Én gyakorlatilag végigröhögtem, és nem tudom elmagyarázni nektek, hogy mit röhögtem.” (Németh Gábor) Vita a Budapesti skizóról: A Hazai-ügy, Magyar Narancs, 1998/24.

[3] „Hazait ugyanis nemigen gyötrik művészi kételyek, írói problémák, ő dalol, mint a pacsirta; amit ír, abban nincsen semmi, de az legalább érthető.” (Bán Zoltán András: A legboldogabb magyar író, Holmi, 1998/1.)

[4] Vö.: Szilasi László: A referencia-illúzió felkeltésének stratégiái a mai magyar prózában, Magyar Lettre Internationale 63.

[5] Hans Ulrich Gumbrecht: A jelenlét előállítása. Amit a jelentés nem közvetít, Ráció Kiadó – Historia Litteraria Alapítvány, Budapest, 2010.

[6] Gumbrecht: I. m., 69.

[7] Farkas Zsolt: Minimál Hazai, Irodalmi Szemle Online. 2013. november 14.

[8] Angyalosi Gergely: Hazai Attila: Budapesti skizo, Kritika, 1999/5, 35.

[9] Gumbrecht: I. m., 48.