jó, igazából mindegy, gondolod. tudtad, hogy egyszer eljön ez is. egyre növekszik a várható élettartam, csak azt nem mondják mellé, hogy azt a várhatót is egyre többször húzza keresztül ez a nagypolgári betegség, a fejlett világ bárcás epidémiája, ez az elfajzott brutus, ami leszúrja a nyugatot.
megpróbálod madártávlatból nézni. hogy igazából akárhogy forgatjuk, hamarosan ez válik a legtermészetesebb befejezéssé, nem a szívroham vagy az autóbaleset. a természet átírta magát, korunk kaszása jobban szeret egy közösülésből előlépni, mintsem a reszkető gyónásból. te legalább tudod, mi vár rád, és nagyjából mikor. szerencsétlenek azok, akik elköszönni sem tudnak, csak mint egy megkopott bőrönd, amiből kiveszik a ruhákat, szétnyílnak, aztán lezuhannak a földre egy napsütötte délutánon.
még nem fogtad fel a dolgot. még nem tartod hihetőnek. ezek csak adatok, amik nem fúrták le magukat a pontos helyükig.
pár óra múlva sikerül elsírni magad. minden elromlik. az örömökre innentől úgy nézel, mint elcsomagolandó dolgokra, amikre szükséged lesz odaát, de minek, mert hát az ugyebár úgysem létezik, de ha mégis, biztosan nem tartanak fent helyet a te fajtádnak, értelmetlen dolog ezzel fáradozni.
szegény gyerek, még csak tizenegy éves, mi lesz vele, a volt férjed mogorva alak, nem alkalmas egyedülálló apának, nem ért a lányok nyelvén, nem ért a szigorúsághoz, de a kellő engedékenységhez sem, nem lesz képes drága ruhát venni a szalagavatójára, nem fogja megsimogatni, ha megcsalja a fiúja, és minden bizonnyal az alkoholhoz fog fordulni, hogy enyhítsen monoton időskorán. mert még szeret téged. téged jobban, mint a gyereket, aki most éli a legérzékenyebb időszakát, és hamarosan elveszíti a szüzességét, méghozzá egy lázadó fiúval, vagdosni fogja magát, és a jövő metál zenéje közben elképzeli majd, ahogy mindenki sajnálja őt, ezt tartod a legjobb forgatókönyvnek, ez valamiért megnyugtat, mert a magánya a te hiányodból fog táplálkozni. a fenébe, nagyon rossz, hogy nem fogod látni férjhez menni, most érzed először igazán, olyan ez, mint a szülés, hogy megindultak az első fájások.
anyád felháborodik, amikor erről beszélsz neki a telefonban, amikor kimondod a szót, hogy „meghalni”, utálja, és tagadja a létezését, vagyis a létezés megszűnését, és a legidegesítőbb, hogy egyszerűen csak fél szembenézni a halandósággal, a sajátjával, a tiéddel, szereti azt mondani, hogy „örökké fogunk élni”, ezt most különösen szánalmasnak találod, ebből is látszik, hogy vannak még emberek, akik elhiszik, hogy istenné tudnak válni, csak akarniuk kell.
elterülsz az ágyon. egy szürke függönyön keresztül figyeled a külvilágot, ami valahogy lassúvá és végtelenül nosztalgikussá vált. putyin arca. a tehetségkutató szereplői. a távirányító. a kezeid, amin átlátszanak az erek.
olyan furcsa, amikor saját maga ellen fordul a test, ami azért született, hogy alakot adjon a belé töltött pszichének. talán kiüresedett a lélek vagy megromlott, és ezért kitakarítja magát a test. megígéred neki, hogy jobb leszel, nem szitkozódsz, adakozol. hogy legközelebb használsz óvszert. aztán perceken keresztül vársz a válaszára. nincs érkezése.