Mathias Énard (1972) tizedik könyve, a Boussole augusztus elején jelent meg az Actes Sud-nél. Énard arabot és perzsát tanult a párizsi INALCO-n, prózaíró és fordító, több rövidebb-hosszabb közel-keleti tartózkodás után 2000-ben Bacelonában telepedett le. 2010-es regénye, a Parle-leur de batailles, de rois et d’éléphants, mely elnyerte a rangos Prix Goncourt des lycéens-t, Michelangelo elképzelt utazását írja meg Konstantinápolyba, II. Bajazid szultán meghívására, hogy az Aranyszarv-öbölben hídat építésen. A Boussole egy álmatlan éjszaka története: Frantz Ritter, a kedélybeteg muzikológus végigtekint az életén, miközben egyik ópiumpipáról a másikra gyújt. A lázálomszerűen felmerülő képek nagyrészt Sarah alakja köré rendeződnek, akit Ritter évtizedekkel korábban Bécsben ismert meg. A Szádek Hedájat-, illetve Pessoa-kutató Sarah és Ritter kapcsolata fokozatosan kelet felé tolódik (innen a címmetafora: boussole, vagyis iránytű), pontosabban Ritter követi Sarah-t Teheránba, Damaszkuszba, vagy
éppen Aleppó felé. Különös, megszállott viszonyukkal kapcsolatban több kritikus Roberto Bolaño 2666 című, utolsó regényének irodalmár szereplőit emlegeti. Túl azon, hogy írásművészetük valóban erős rokonságot mutat — arról nem is beszélve, hogy akárcsak Énard, Bolaño is Barcelonát választotta lakhelyéül —, a párhuzamhoz az is hozzátartozik, hogy a regényben egy helyütt maga Ritter nevezi „vad nyomozójának” Sarah-t. Foglalkozását tekintve Ritter a keleti zene hatását kutatja a nyugati zenére, a Boussole ópiummámort leképező szövegfolyama századokon átívelve köti össze a lekülönbözőbb történelmi és kulturális mozzanatokat Beethoventől Mahlerig, Goethétől Schubertig, Annemarie Schwarzenbachtól Omar Khajjámig. A regény enciklopédikus ambíciói, a szereplők és történetek halmozása, az esztétikai státuszba emelt túlzás a szerző érzékletes kifejezésével élve leginkább „egy céltalan és vég nélküli erekcióhoz” hasonlatos. A Boussole leginkább mégis Énard Szíriához, a szír tájhoz, emberekhez és kultúrához fűződő benőséges kapcsolatának lenyomata, melynek egy másik interjú tanulsága szerint úgy akart emléket állítani, hogy nem folyamodik semmiféle háborús narratívához.
„A roncsolódás, az elváltozás, a defiguráció. Sok rémálmom volt ezzel kapcsolatban. Gyermekként láttam Georges Franju Szemek arc nélkül című filmjét, és teljesen megrémített. Később találkoztam lányokkal, akik a magazinok által sugallt szépség tökéletes megtestesítői. Ezeknek a modelleknek gyakran pszichotikus, hisztérikus a képzeletük. Egyesek inkább veszítenék el az arcukat, úgy ahogy van, mintsem lássák megöregedni azt” — mondja Tristan Garcia (1981), amikor legújabb könyvének hátteréről kérdezik. Garcia minden bizonnyal az egyik legfigyelemreméltóbb szereplője a mai francia irodalomnak, fiatal kora ellenére egyaránt szerzett elismerést magának prózaíróként és filozófisként is. Az Ulm utcai École Normale Supérieure-ben diplomázott filozófiából, első regényét sorozatos visszautasításokat követően 2008-ban jelentette meg a Gallimard (La Meilleure Part des hommes). Legnagyobb visszhangot kiváltó filozófia műve a 2011-es Forme et objet, Un Traité des choses, mellyel Quention Meillassoux mellett egycsapásra az úgynevezett „spekulatív realizmus” irányzatának fontos szerzőjévé vált. Hatodik könyve, a szintén a Gallimard által gondozott 7 a nyár végén került boltokba és a már most bőséges kritikai visszhang rendre az őszi-téli díj-dömping nagy esélyeseként említi. A regény hét történetet tartalmaz (Garcia „regényegyüttesnek” nevezi), melyek kezdetben tökéletesen függetlenek egymástól, idővel mégis finom kapcsolódások szövik egybe őket. Bár a mű hét történetből áll, mégis inkább 6+1 fejezetről van szó, ugyanis az utolsó (a Hetedik címet viselő rész, mely maga is 7 alfejezetet foglal magába), lényegében kiteszi a 600 oldalas könyv felét. Garcia előző könyveihez hasonlóan itt is a fantasztikus irodalom, a mesék, a filozófiai allegóriák és a tézisregények finom műfaji ötvözetével kísérletezik, nem ritkán science fictionbe átcsúszó alaphelyzetekkel. Az egyik fejezet egy különös kábítószer köré épül, melynek használói közvetlenül hozzáférnek Énüknek egy előzetes állapotához: újra átélik például — miközben testük változatlan marad — húszéveskori önmagukat, érzékelésüket stb. Egy másik fejezet divatmodelljei felfedezik, hogy mindenkinek létezik a világon egy inverz ikerpárja, akinek testi tökéletlensége, csúfsága, torz adottságai pontosan olyan mértékűek, mint előzőek szépsége. A hetedik rész az első fejezet folytatása, főszereplője egy gyermek, aki hetedik életévét betöltvén megfékezhetetlenül vérezni kezd. Az orvosi vizsgálatok alapján kiderül, hogy vérzékenysége a halhatatlanság jele. A regényegyüttes szilánkjai itt érnek egybe, mindegyik az említett gyermek egy-egy lehetséges életútját ábrázolja. A cselekménymag kivétel nélkül egy jól beazonosítható hipotézis, gondolati csavar, vagy filozófiai probléma konkretizálása, bizonyos értelemben tesztelése, Garcia írásmódja mégis rendkívül anyagközeli, történetvezetése sodró, és egészében nélkülöz mindenféle bölcseleti karaktert. Vagyis merőben más karakterről van szó, mint Énard esetében, hiszen Garcia kifejezetten hangsúlyozza írásai antiintellektuális törekvését. Nem nehéz a két pozícióban a mai francia prózában két kurrens alkotói hozzáállást látni: „Kamaszként joyceiánus és pynchoniánus voltam. Majd sok Melville-t, Dos Passost, Gaddist olvastam. Szerettem az enciklopédikus irodalmat, mely a nyelv minden lehetséges használatával játékba kezd, valamint az intelligenciát az érzékenység, az ismeretet a morál elé helyezi. Felnőttként úgy gondoltam, hogy a regény mindenekelőtt egy etikai forma, mely annak megmérésére tesz kísérletet, hogy mennyit ér az emberi élet: vagyis végül Conrad, London, Penn Warren váltak fontossá. Hátat fordítottam a posztmodernnek és az afféle regénynek, mely az észt a szív fölé helyezi. Írásaim megmaradtak ugyan »agyinak«, de végső soron az emberi érzelmet keresik. Szóval ilyesmik, nem számítva a műfaji regényeket, különösen a science fictiont: Silverberget és Cordwainert mindenekelőtt.”