„Loin de nous la sagesse,
Plus de détresse.”
(Henry Pacory)
Az öreg hotel tükröződött a tóban, már kétszáz éve ez volt a kedvenc foglalatossága. A recepción egy megnyúlt, sárgás, ám derűs arcú portás szundikált, úgy festett, mint Munch egyik Sikolya, aki békére lelt. Nyikorgott az üvegajtó, és egy esőkabátos hölgy jelent meg benne. A portás felhúzta a szemöldökét. Azzal a képességgel büszkélkedhetett, hogy egy kilométerről kiszagolta egy vendég érkezését, de ez a signora váratlanul toppant be, autózaj sem jelezte érkezését. Sőt a Sikoly egyetlen szempillantással fel tudott mérni minden vendéget. A vendéglátás Sherloch Holmesaként kitalálta jövedelmüket, származásukat, korukat, az utazásuk okát, és, hogy esetlegesen milyen probléma lehet velük. De erről a nőről nem tudta, hogyan vélekedjen.
A signorának mosolygós, púderezett arca, világos szeme volt. Úgy ötvenéves lehetett, vagy talán több is. Legalább három mérettel nagyobb férfi esőkabátot, a fején gyümölcsdíszes szalmakalapot, lábán sportcipőt viselt. De a dekoltázsát különösen értékes antik nyakék díszítette, a földre egy régi, roppant drága bőrtáskát tett. Megjelenése különös keveréke volt az ódivatúnak és a jó ízlésnek.
A portás bizarrnak, és alapjában véve kedvesnek jellemezte.
És valóban, a signora nagyon udvariasan kérdezte meg, hogy lenne-e két éjszakára szállásuk.
— Van egy gyönyörű szobánk a földszinten, kertre néző verandával — mondta a Sikoly.
— Óh — sóhajtott a hölgy kissé csalódottan — tóra néző szobát szeretnék, olyan csodás lenne. Nincs egy első emeleti szobájuk?
— Az emeleti szobák mind foglaltak — válaszolta a Sikoly anélkül, hogy a szemébe nézett volna.
— Jó lesz — válaszolta a hölgy, és átnyújtott egy olyan elhasznált és szakadt személyi igazolványt, hogy szinte olvashatatlan volt.
— Héttől kilencig lehet reggelizni — adta tudtára a Sikoly.
— Rendben — mondta a nő, és a portás észrevette, hogy különös kíváncsisággal figyelte a táblára felakasztott kulcsokat.
— Szeretné leparkolni az autóját? — kérdezte.
— Nincs kocsim, — válaszolta a hölgy. Gyalog jöttem az állomástól.
A portás meglepődött, de nem kommentálta a dolgot. A szálloda az állomástól négy kilométerre volt, ebből két kilométer az erdőn vezetett át. Még mindig a „bizarr” szó jellemezte számára a leginkább a hölgyet.
Este hét óra körül a signora kijött a szobájából, mosolyogva köszönt a portásnak, ezzel újfent meglepte. Szép, magas sarkú, tánccipő-féle volt a lábán, ősz haját antik hajtű fogta kontyba. Még mindig rajta volt a nehéz ballonkabát.
— Hol fogyaszthatnék el…egy teát? — kérdezte.
A portás felhúzta a szemöldökét. Már vacsoraidő felé járt. De a terembe vezette, és leültette a kandallóval szembeni, tóra néző ablakhoz közeli asztal mellé.
— Szeretné levenni a kabátját? — kérdezte.
— Nem, köszönöm. Kissé fázós vagyok.
A Sikoly saját helyéről kíváncsian kémlelte a bizarr vendéget, aki a tavat és a sötétedő eget fürkészte. Megköszönte a pincérnek a teát, de nem öntötte ki a csészébe. Nem érdekelte a többi vendég sem. A teremben rajta kívül egy fiatal pár, egy csöndes, kétgyerekes család és egy testes, Bourbont szürcsölő férfi volt, aki három napja érkezett, és a Sikoly két pontos jelzőt talált rá: részeges és tolakodó.
És valóban, egy kis idő múltán a férfi megjelent imbolyogva a hölgy asztalnál, pohárral a kezében, és leült.
— Helyet foglalhatnék a társaságában, Madame? Blackwellnek hívnak, újságíró és fotográfus vagyok. A környék kastélyait látogatom. Roppant érdekesek. Tudja, történetek, legendák…
— Miféle legendák? — kérdezte a hölgy, nagyon udvariasan, bár anélkül, hogy ő bemutatkozott volna.
— Nos, igen, a legendák, természetesen mind a fantázia szülöttei, félelmetesek, de nagy izgalomba hozzák az olvasóimat. Ön szereti a szellemhistóriákat, signora….?
— Christabel — válaszolta a hölgy. — Nos, nem vagyok nagy szakértőjük. Bá némelyik történet magával ragadó.
Nagyon nyugodtan beszélt. De Blackwell észrevette, hogy feltűnően elsápadt, és összekulcsolta, majdnem a kabát ujjába rejtette a kezét.
— Ez egy príma vadászterület — folytatta a férfi. — Már meglátogattam Ballmore kastélyát, ahol állítólag minden éjjel egy fej nélküli dáma lovagol. És átfésültem a közeli erdőt, ahol, azt mondják, két boszorkányság vádjával rejtélyesen meggyilkolt nővér csontváza kísért.
— Három — helyesbített a signora. — Épp most keltem át az erdőn. Nagyon szép hely és… teret enged bizonyos fantáziálásoknak.
— Önt tehát érdeklik ezek a dolgok — kiáltott fel Blackwell —, csak nem szintén újságíró?
— Óh dehogy — válaszolta a signora — egyszerűen csak elolvastam az útikönyvet.
Blackwell koccintásra emelte a poharát, a jégdarabokat megcsörrentve benne. Végigmérte a hölgyet, és magában konstatálta: ha nem lenne ilyen sápadt és nem lenne ilyen nevetségesen kifestve, egészen étvágygerjesztőnek tűnne. De folytatta a locsogást, hisz hozzátartozott a természetéhez.
— Hát akkor, nem árulja el, milyen foglalkozást űz, signora Christabel?
— Nos, volt egy szabóságom, sok évvel ezelőtt… de mostanság utazgatom… régi rokonok után kutatva jöttem ide.
— Értem. És az esőkabátját sosem veszi le?
A signora nem válaszolt. Úgy tűnt, kellemetlen számára a kérdés. Tekintete hirtelen jegessé és ellenségessé vált. Blackwell megpróbálta menteni a helyzetet.
— Kérem, bocsássa meg tolakodásomat… de tudja, három napja vagyok itt és kezdek kicsit unatkozni. Azért jöttem ide, mert úgy hírlik, hogy a szellemek bálokat rendeznek. De azt hiszem, erről nem lesz mit írni, itt, a hotelben senki sem akar beszélni… talán Ön sem.
A signora tekintete felélénkült, és figyelmes lett. Törékeny, fehér kezével még a férfi karját is megérintette.
— Beszéljen csak róla, nagyon is kíváncsivá tesz.
— Nos, ezt a történetet mindenki ismeri a faluban — mondta Blackwell hirtelen őszinte hangon. — Biztosan feltűnt Önnek, hogy itt csak földszinti szobákat adnak ki, 1-től 12-ig. De az első emeleten még van nyolc szoba, azt mondják, gyönyörű, antik bútorokkal, a 15-ös számú egy hatalmas lakosztály. Sosem adják ki. Azt mondják, hogy foglalt. Én viszont felmentem titokban, életnek semmi jele, úgy tűnik, senki nem lakik ott. A szobalányok sem mennek be ágyneműt cserélni, egy vendég sem jön le a lépcsőn. És éjszakánként zene szól. Régi tánczenék.
— És Ön? — kérdezte a signora izgatott arckifejezéssel — Hogyan magyarázza mindezt?
— Signora, — mondta Blackwell hatalmas kacajjal — harminc éve vagyok ebben a szakmában, és azt hiszem, jól ismerem. Az ilyen helyek számára egy szellemhistória valóságos kincsesbánya, igazi turistacsalogató. Aki a helyiektől felvilágosítást szeretne, felületes válaszokat kap, mind játsszák a titokzatosat. Azt akarják, hogy a látogatók elhiggyék, valóban szellemekkel fognak találkozni. Reklámfogás. És én örömest részt veszek a játékban. Úgy bánnak velem, mint egy kiskirállyal, amikor megtudják, hogy újságíró vagyok.
— Ön tehát — mosolygott a signora —, nem hisz a szellemekben.
— Nem, signora Christabel. Ennyi év alatt még sosem találkoztam eggyel sem. Se férfival, se nővel. Inkább a hús-vér férfiakat kedvelem, akik itallal kínálnak, és a szép nőket, akik… társasággal… természetesen úriemberként értem.
A különös signorát nem botránkoztatták meg, de nem is szórakoztatták a hallottak. A férfi számára egyre vonzóbbnak tűnt, mintha megfiatalodott volna. De milyen szomorú volt a tekintete.
— Signora — mondta Blackwell —, lehet, hogy bocsánatát kell kérnem. Megijesztettem? Fél ezektől a históriáktól?
— Nos, igen… félek…
— És mitől fél pontosan?
— Mindig az volt az érzésem, hogy ők… vagyis a szellemek… keresnek engem.
Blackwell harsányan felkacagott.
— Ejnye, no! Sajnálom, hogy megbolygattam Önt ezekkel a pletykákkal. Az én együgyű olvasóimnak valók, nem olyanfajta hölgynek, mint Ön!
A nő nem szólt egy szót sem.
— Nos, megyek a faluba vacsorázni — mondta Blackwell —, a szálloda kosztja förtelmes… emberek és a csontvázak számára egyaránt. Óhajt velem tartani?
— Nem, köszönöm – mondta a signora –, nagyon fáradt vagyok.
— De hát hozzá sem ért a teájához. Rendben, meghívom holnap reggelire az asztalomhoz, aztán elviszem a tóra csónakázni…
— Roppant kedves — jegyezte meg a signora.
Blackwell felállt. A pocakját megrázva feljebb rángatta a nadrágját, és csábos mosollyal elköszönt a nőtől.
Éjjel kettőkor signora Christabel szemére még nem jött álom. Forgott az ágyban. A legapróbb zaj is nyugtalanította. Nézte az ablakból a nyugodt erdőt, és a csillogó, távoli tavat, ahogy megvilágította a fogyó Hold. Hirtelen nehéz léptek zaját hallotta a folyosóról, és sóhajtozást. Óvatosan kinyitotta az ajtót, és…
Egy hatalmas, szakállas férfi haladt el futtában előtte, frakkban és cilinderben, szinte szárnyalva az első emeletre vezető lépcső felé sietett.
— Uram! — kiáltotta a nő. De a férfi felszívódott.
Kimondhatatlan nyugtalanság lett úrrá rajta. A szoba közepén állt, az abat-jour halvány fényében, és folyamatosan lépéseket, suhogásokat, nevetéseket hallott. Nem tudta megállapítani, hogy a folyosóról, vagy a felső emeletről jönnek. A lámpa kialudt, a szobában sötét lett. Majd hirtelen visszatért a fény, távoli nevetésrobaj kíséretében. Megpróbálta hívni a portást telefonon, de senki nem válaszolt.
Háromkor majdnem elaludt, amikor hirtelen tisztán kivehető zenét hallott. Egy kis zenekar kezdte játszani Satie-tól az Je te veux-t, és az emberek mozgása megremegtette a plafont, és a csillárt. A zene és a zaj kétségkívül föntről jöttek.
Tudhatta volna. Felöltözött, utoljára az esőkabátot vette fel. Ahogy haladt fölfelé a lépcsőn, úgy nőtt benne a félelem. Az első emeleti folyosó padlóját egy hosszú, fakó, több helyen szakadt futószőnyeg borította. Minden kihaltnak, porosnak tűnt. Múltbéli lovagokról készült, régi arcmások figyelték a falakról. Az egyetlen zaj saját, levegő után kapkodó lélegzete volt. Majd, hirtelen újra megszólalt a zene, ezúttal még hangosabban. Christabel követte a dallamot, és egyszer csak a 15-ös szoba előtt találta magát. Tépelődött, hogy bemenjen-e. Bolondul kalapált a szíve. Egy ideig meg sem mozdult, hogy újra levegőhöz jusson. Majd kitárta az ajtót. A 15-ös szoba gyönyörű, aranyszínekben pompázó lakosztály volt, 19. század eleji antik csillárokkal, bútorokkal. Hatalmas, vörös függönyök keretezték a négy, tóra nyíló ablakot. Húsz ember fordította fejét Christabel felé. Ölelték egymást, mint akik táncolnak, de kábé egy méterre a padló felett lógtak a levegőben. Sápadt arcukat púder fedte. A férfiak szeme szempillaspirállal, a nők szája sötétvörös vagy lila rúzzsal volt kihúzva. Egy férfinak hiányzott a karja, egy nőnek seb osztotta két részre az arcát, egy másiknak meztelen felsőteste felett, a torkából egy nyílvessző állt ki. Volt ott egy felnőtt arcú gyereklány ikerpár, és apródnak öltözött törpe, akinek hiányzott a fél feje. A zenekar abbahagyta a muzsikát. Rasputin, a szakállas, frakkos férfi, elindult könnyedén a signora felé, és kesztyűs kezét nyújtotta.
— Már vártuk, signora Christabel — mondta.
A nő szeme megtelt könnyel.
— Drágáim, annyi magányos év után végre Magukra találtam — mondta. Mennyit utazgattam, az ország összes kastélyában jártam.
— Bujkálnunk kell — mondta egy hibátlan frakkot viselő, sápadt, de gyönyörű férfi, fehér ingjén vérfolttal. Mosolygott, és kitárta a karját.
— Ahogy már százötven évvel ezelőtt is kérdeztem, táncolunk, Drágám?
A signora levette az esőkabátot. Alatta mélyen dekoltált, leheletkönnyű estélyi ruhát viselt. Gyönyörűen és fiatalon, mint amilyen akkor volt, amikor megismerték egymást, keresztülrepült a termen, és átkarolta a gyönyörű, sápadt férfit.
Két méterrel alattuk, a gravitáció hatásának kitéve, a hegedűt ragadó Sikoly így szólt a három zenész barátjához:
— Rögtön megmondtam, hogy bizarr hölgy! Gyerünk, zendítsünk újra rá. Alors on danse!
(Kovács Rita fordítása)