Napjaim […] múlása

Az egy nem egy, a kettő nem kettő, és bizony komoly problémái lesznek annak, aki az előbbi kijelentéseket félvállról veszi, ezt gondoltam tegnap este, ma reggel pedig ezt: jó lenne jól élni mindig, és közben szól valami olcsó, szívbe markoló sláger, fütyörészhető filmzene; a film pedig arról szól, hogy egyik tévedés szüli a másikat, mert jó ám jófejnek lenni, de mily kár, a főszereplő rámegy erre, eladják egy zsák cukorért, aztán snóblival döntik el, ki mit visz, már ha nem az van, hogy egyvalaki visz mindent — e sorokat vagy nyolc éve írtam le, most pedig, hogy előkeveredtek, nem tudom, mit kezdhetnék velük, kell-e egyáltalán, lehet-e folytatni vagy befejezni bármit is, és most inkább hanyagolnám a kurziválást, az csak újabb bonyodalmakat szülne feleslegesen, magyarázkodásból már így is túl sok volt, talán még a legkisebb rossz, ha tovább idézem, mintha túl hamar elengedtem volna a diszkoszt —, holott hősünk nem ad okot az ilyesfajta viselkedésre, jódolgában sem, rosszdolgában sem, közel se, távol se, egy meg kettő az öt, és jaj, de talán mégis inkább jó annak, aki mindent visz.