Abban az időben Antonello da Messina megrendelést kapott a pápától a négy erény megfestésére. A Négy Erény a katekizmus szerint az okosság, igazságosság, lelki erősség, mértékletesség. De ezt valahogy nem tisztázták előre, vagy félreérthetett valamit a mester, mert másik négynek látott neki nagy szorgalommal. Így amikor a pápa meglátogatta, már túl volt az örömön, a kedvességen és az együttérzésen, már csak az egykedvűség volt hátra. A szentatya megszemlélte az alkotásokat, értetlenségét fejezte ki, majd a megbízást visszavonták.
A katekizmus szerinti erényeket a megrendelésnek megfelelően végül Sandro Botticelli és Antonio Pollaiuolo festette meg. Igaz, Botticelli is hibázott, mert lelki erősség helyett egyszerűen az erőt festette, ami a bíborosok egy részének kedvére volt, ám a pápa ellenezte, végül felhagyott a kísérlettel — ha megfesteni nem is sikerül, azért gyakoroljuk őket, testvéreim —, így a negyedik kép sose készült el. De hogy a megfestett erények kárba ne vesszenek, a kereskedők céhe megvette az egészet kéz alatt. Így a ma is látható három erény megrendelőjeként őket tünteti föl a katalógus, és bizonyos szempontból ez maga az igazság. Antonello da Messina erényeinek pedig ugyanúgy nyoma veszett, mint oly sok más tárgyú alkotásának is.
Korabeli ismertetések szerint zavarbaejtően bőséges életművéből — csak keni a vásznat, enni se áll meg — meglepően kevés, mindössze kettő műtárgy maradt ránk. Az egyik a quattrocento szimbolikus darabja, a Mária elindul a mennybe de később meggondolja magát című kép. Ez az első olyan női ábrázolás, ahol a gondolkodó nőt festették meg. Igaz, ez a motívum ezt követően sajnálatosan hosszú évszázadokra háttérbe szorult. Másik fennmaradt és hasonlóan híres képe a Velem kukoricázó lány, mely épp ellenkezőleg ábrázolja a nőt, és sokkal több követőre talált, mint az elgondolkodó Mária.
Antonello da Messina kései leszármazottja ugyancsak a képzőművészetben jeleskedett, de nem bízott semmit a véletlenre, így fotográfus lett. Főműve a mindmáig nem teljesen feldolgozott, mintegy hetvenkétezer képből álló kukoricacső-sorozat. A művészettörténészek az életművet három korszakra osztják. Az első tizennégyezer képen főtt kukoricát evő nők láthatók, pontosabban női fogsorok amint kukoricába harapnak. A részletes feltárás három fogsort különböztet meg. Érdekesség, hogy ezek a képek folyamatosan készültek, évről évre több ezer darab, így egyes tudósok szerint elképzelhető, hogy a harmadik típusú műfogsor tulajdonosa megegyezik a huszonöt év előtti Velem kukoricázó lány-sorozat fogsorának tulajdonosával, legalábbis a száj formája erre enged következtetni. A címadás nem véletlen, a kompozíció felidézi a híres ős nem kevésbé híres festményét.
A második nagy korszak felvételeinek túlnyomó részét a „disznók elé” sorozat darabjai teszik ki. A felvételek különlegessége az a technikai megoldás, amelytől a kukoricaszemek gyöngyökként csillognak, viszont a disznók nem vetnek árnyékot. Sokan próbálták megfejteni a titkot, hiába. Maga a mester csak egyetlen egyszer nyilatkozott erről: „azt csinálok a fénnyel és a sötétséggel, amit akarok.” Ez a mondat sokat elárul, és tudni vélik, hogy kitartóan kísérletezett azzal, hogy önmagát camera obscuraként használja, mert úgy vélte, ha megfelelő ideig engedi be a fényt a fenekén, akkor majd kész képet fog tudni kiköpni. Más források egyszerűen arról emlékeznek meg, hogy a művész órákon át a seggét mutogatta a strandolóknak, míg le nem takarták egy nagyobb fürdőlepedővel.
A harmadik korszak már a széthullás jeleit mutatja — disznók, kukaricacsövek és női állkapcsok összefüggéstelenül és következetlenül, de visszatérően bukkannak föl a képeken — egyes kutatók még mindig az algoritmust keresik, más kutatók pedig abból az anekdotából próbálnak kiindulni, mely szerint a mester idős korában, Genfben letelepedve — amit egyébként több egymástól független életrajzi forrás is megerősít — gyakorta sétált a tó körül, és időnként elrejtőzött a bokrok közé, majd váratlanul előugrott, és az arra járó fiatal lányoknak főtt kukoricát nyomott a kezébe ezzel a felkiáltással: „harapjál bele, Hófehérke!”, majd elkattintotta a masináját.
Naplótöredékekből, barátok korabeli elbeszéléseiből tudható, hogy a mester egyéb témákkal is foglalkozott. Néhányan váltig állítják, hogy Messina-felvételek nyomatai vannak a birtokukban, de a tudósok visszautasítják ezeket az állításokat, mondván, ha valaki hetvenkétezer kukoricacsövet fényképezett le, az mi az öreg istent akart volna még.
Nincs jogunk, se módunk eldönteni ezt a régi vitát. Annyit azonban megállapíthatunk, igen különös, hogy a hajdani őstől, Antonello da Messinától mindössze két festmény maradt fenn, noha több száz képéről szólnak a források, míg kései leszármazottja bőséges és gazdag hagyatékában jóformán semmi más nem szerepel, mint a kukorica.
Két sors, két művész, két élet, egy közös pont: a Velem kukoricázó lány című festmény, illetve fotográfia. A festményen látható női alak fejét hátravetve ledéren kacag, a több mint ötszáz évvel későbbi fényképfelvételen látható nő hisztérikusan a hajába túr, szája szöglete a sírástól remeg. Hogy mi történt ez alatt az ötszáz év alatt, arról úgyszólván semmit sem tudunk.