Szeretem az esőt, ezt írta nekem egy fiú tegnap. Nem láttamoztam, később akartam válaszolni neki, olyasvalamit, hogy az eső majdnem mindent elmos, én mégsem szeretem, legfeljebb nyáron, de aztán nem találtam elég frappánsnak magam, és nem válaszoltam. Két óra múlva törölt az ismerősei közül.
Később akartam válaszolni akkor is, amikor viccből megkérted a kezem a Szigeten, de véletlenül rögtön igent mondtam, és rátekertem az ujjamra az aranyszalagot, ami a Calvin Harrisen hullott ránk. Az egész nézőteret teleszórták gagyi kis aranyfecnikkel, az emberek egymást taposták érte, mindenki őrjöngött, én meg szorítottam a kezem utána egész éjjel, nehogy leessen a majdnemgyűrűm.
Nekem egy fiú ne mondja, hogy le akar velem feküdni, mondta a barátnőm tizenhárom éve, gimnázium elején. Engem imádjanak! Tegnap megdobálták virággal, eltalálta egy rózsa, vérzett az a gyönyörű arca. Nem ezért lettem színésznő, mondja és sírni kezd, persze nem a színpadon, hanem már a Kakasban, hajnalban, a premierbuli után. Majdnem mindenki eljött, aki számít, csak pont az az egy fiú nem, aki miatt árokba hajtott egyszer. Részegek voltak, ezt hazudta mindenkinek. Pedig az alkohol csak tettekké fokozta benne a szomorúságot.
Írtam két verset, hogy megbocsáss, amiért nem vettem komolyan, hogy tényleg nem lehet hozzád érni, amikor alszol. Az első vers arról szólt, hogy a horvátországi nyaraláson a szomszéd minden hajnalban üvölt álmában. Mert a háborúról álmodik, ahol majdnem az egész családja odaveszett. Veszett nagy hülyeség, mondtad erre te, hogy egy versben mindenki agyába akarok látni és sajnálom a szereplőimet.
Két éve nem láttam a legjobb barátomat. Gondolom, így már nem számít a legjobb barátomnak. Írt egy nagyon hosszú levelet, melyben összefoglalta, hogy mit gondol a valódi barátságról, és mit rólam. Egy iratmegsemmisítő pontosságával téptem kis fecnikre, aztán persze nem bírtam ki, össze is ragasztottam a darabokat. Majdnem minden a helyére került.
Esett az eső, elmosta a koncertet, amikor utoljára találkoztunk. Mármint nem veled, hanem az akkor legjobb barátommal. Egy buszmegállóban ült, nem énekelte, hogy én idáig tudom a történetet, zokogott csendben, lehajtott fejjel, a kedvenc kék kapucnis pulcsijában. Alig találtam meg, annyira össze volt kuporodva, mint egy hajléktalan, aki felkészült a leghidegebb télre, pedig még csak október hetedike volt. Simogattam a hátát, és nem akartam semmit kérdezni, ne kelljen válaszolnia. Egyszercsak hazament, köszönés nélkül, és megírta a levelet.
Ha azt mondanám, ez ugyanabban a megállóban volt, ahová tegnap 23:07-kor húzódtunk a vihar elől, és találtam egy csillogós aranyszínű papírdarabot, elhinnéd?