— Az a baj — mondta Gábor —, hogy nincsenek közös élményeink.
A nagyszobában ültek, a bordó kanapén. Gábor többször nyilatkozott úgy, hogy szíve szerint kidobná ezt a vackot, ám egyelőre nem tehetik meg, mivel nincs pénzük másikra. Pedig nagyon ocsmány. Ebből a színből ez a legrosszabb árnyalat. Az anyagáról jobb nem is beszélni. Magára adó, komoly értelmiségi házaspár nem tart ilyesmit az otthonában. Ez egy nagy szar. Ócska, kispolgári giccs. Még jó, hogy nem birka- meg tehénbőrökkel takarják le a padlót meg a franciaágyat. Az aztán tényleg mindennek az alja lenne.
Angélának semmi baja nem volt a kanapéval. Igaz — gondolta —, ő nyilván elfogult, elvégre a kérdéses bútordarabot az ő szülei vásárolták. Anélkül, hogy velük egyeztettek volna, vagy kikérték volna a véleményüket. Ami nem biztos, hogy szerencsés lépés volt, e tekintetben megértette Gábor indulatait, ugyanakkor azt is tudomásul kell venni, hogy a szülei már csak ilyenek. Szeretnek meglepetést okozni, és ezt szívből teszik, mindig a legnagyobb jóindulattal. Egyébként nincs azzal a kanapéval nagy baj. Talán egy kicsit lehetne sötétebb, úgy valóban elegánsabb lenne. Az anyagát illetően viszont nincs igaza Gábornak. A műbőr is lehet olyan szép, mint a valódi bőr. Nem beszélve az egyéb előnyeiről. Például könnyebb tisztítani, és nem kellett miatta ki tudja, hány állatot meggyilkolni.
Amúgy is teljesen fölösleges dühöngeni miatta. Momentán úgyse bírnának másikat vásárolni. Arra viszont tökéletesen megteszi, hogy rajta üljenek, és onnét nézzék a tévét vagy a számítógép monitorját.
Egy idő után már nem is akart az efféle dolgok miatt vitázni a férjével. Anélkül is morog mindenért. Ő meg ilyen. Ezt is tudomásul kell venni. Kritikus alkat. Örök elégedetlen. Elsőre mindig a hibákat látja meg. A világot ugyanakkor mindig a hozzá hasonló emberek vitték előre. Azok, akik nem voltak hajlandók megállapodni, nem ültek bele a készbe, hanem folyamatosan a továbblépés lehetőségét keresték. Kétségtelenül nehéz, tüskés természete van, ám Angéla mindig is ezt szerette benne. A lázadást. A forrongást. Az elégedetlenséget. Ezek a tulajdonságok a változások motorjai. Ha mindenki úgy lenne a világgal, hogy shiny happy people, meg keep smiling, akkor nem tartanánk sehol. A nagy előrelépéseket mindig szenvedés és fájdalom előzte meg. A kiút keresése. Európa a Római Birodalom romjain jött létre. Amerikát azért fedezték fel, mert az oszmán hódítás lezárta a keletre vezető kereskedelmi utakat.
— Értem én — jegyezte meg csöndesen Angéla apja, miközben kézfejével végigsimította a lánya kipirult arcát —, de azért viselkedhetne időnként normálisabban is.
— Szokott — mondta Angéla —, hidd el, hogy szokott.
— Megpróbálom elhinni — bólogatott az apja, majd lehajolt, hogy fölvegye és visszategye a kulcsot a zárba. — Azért az ajtócsapkodásról szoktasd le. A szomszédok se díjazzák, és a nyílászáróknak se fog jót tenni. Ha meg mindig elrohangál, akkor sose tudjuk megbeszélni a dolgokat.
A konfliktust akkor a csempe robbantotta ki.
Fehér csempe borította fürdőszoba és a vécé falait, kicsit megfakult már, de más gond nem volt vele. Angéla és Gábor legalábbis ebben a meggyőződésben voltak mindaddig, amíg Angéla apja itt-ott meg nem kocogtatta, majd közölte, hogy ezt bizony le kell verni és ki kell cserélni. Az üreges hang azt jelzi, hogy a ragasztó több helyen elengedte. Bármikor leeshet.
— Elmegyünk egy boltba, és választunk egy szépet.
Gábor ezen pöccent be. Holott Angéla apja egyáltalán nem azt mondta, hogy ők fognak elmenni és kiválasztják nekik, mintegy oktrojálva őket arra, hogy márpedig ebben a lakásban ez a csempe kell hogy legyen. Hanem azt, hogy együtt elmennek és választanak. Úgy értette, segítenek a döntésben, hogy melyik a praktikusabb, melyik a jobb anyag, melyik szín illik inkább oda, és így tovább. Gábornak azonban kivörösödött a feje, és azt ordította, hogy ezek szerint majd Angéla szülei fognak ebben a lakásban helyettük is lakni. Azzal elviharzott és bevágta maga mögött az ajtót.
A fakó fehér csempe végül kompromisszum árán a helyén maradt. Még nem esett le. Itt-ott tényleg üreges hangot hallani, ha megkocogtatják, na de nem kell kocogtatni.
A kompromisszumot a világosbordó, műbőr kanapé jelentette.
— Nincsenek közös élményeink — ismételte Gábor, és rosszallóan megrázta a fejét.
— Ne haragudj, de nem értem.
— Szerinted vannak?
— Milyen élményekre gondolsz?
— Bármilyenre. Élményekre. Legyenek. Közösek.
Gábor egyenként lökdöste ki magából a szavakat. Úgy kopogtak, mint nyári zivatar idején a jégdarabok a palatetőn.
— De hát van egy csomó élményünk! Egyetemista korunkban bejártuk egész Európát…
— Mikor? Ezer éve.
— Akkor is vannak élményeink.
— Most nincsenek. Miből áll az életünk? Pelenkázásból meg a bébipapi megmelegítéséből. Egész nap tréninggatyában meg pólóban vagyunk, és kerülgetjük egymást.
Angéla érezte, ahogy szemeit lassan elborítja a könny.
— Ez nem igaz. Én nem kerülgetlek téged. Nagyon örülök, hogy itt vagy. És amikor bemész az intézetbe, akkor is nagyon szoktalak várni haza.
Végigsimította a férje térdén a nadrágot. Suhogó hangja volt. Nemrégiben vette, babakocsi-tologatás közben, a szomszéd épület tövében lévő használtruhaüzletben. Gábor morgott miatta, hogy neki nem kell ilyen. Aztán mégis fölhúzta.
Kifelé nézett az ablakon.
— Hallgassunk zenét — mondta gondterhelt hallgatás után.
— Jó — Angéla a szemüveg lencséi mögött megtörölte a szemeit. — Hallgassunk.
Egyetlen porcikája se kívánta. Sose volt nagy zenebarát. Egy gyerekkori gyulladás következményeként a jobb füle meggyöngült, ezért fülhallgatót se használt, mivel akkor jobban kijött a fogyatékossága. A bal fülével tisztán és élesen hallott, a jobb viszont nem fogott be minden hangszínt. Egy időben ellenségének tekintette a zenét. Kamaszéveiben igyekezett követni az aktuális számokat, csak hogy ne maradjon le semmiről, de ez csupán a látszat volt. Soknak érezte a kettőt együtt: gyönge szem és gyönge fül. Később valamelyest megbékélt a helyzettel, ám nem lett belőle zenerajongó.
Hirtelenjében nem tudta eldönteni, jó-e vagy rossz neki, hogy Gábor az íróasztal fiókjából egy fülhallgatót rángat elő. Jó, mert a gyerek nem fog a kisszobában fölébredni. Rossz, mert…
— Ezt tedd be magadnak, a másikat én teszem be.
Angéla a fülhallgató egyik végét beledugta a bal fülébe. A másikat Gábor helyezte a saját jobb fülébe, aztán elindította a számítógépen a médialejátszót.
— Ez micsoda? — kérdezte Angéla, ügyelve arra, ne emelje föl a hangját.
— Quimby. Fogadjunk, hogy nem ismered.
— Nem.
— Pedig kurva jó.
— Új?
— Ez a lemez éppen új. De az együttes nem annyira.
Angélát idegesítette ez a zene. Túlságosan vibrált. Tele volt feszültséggel. Úgy érezte, mintha az együttes tagjai az idegvégződésein ugrálnának.
— Honnan ismered?
— Valaki mutatta nemrég, nekem pedig megtetszett.
Valaki mutatta. Na de ki? Gábor sokfelé eljárt. Nemcsak a munkahelyére, hanem összejövetelekre kollégákkal, egyetemi haverokkal, szakmabéliekkel. Világéletében sok ember vette körül. Szerette a nyüzsgést, a társaságot. Szerette hallatni a hangját. Szerette, ha figyelik. Ez volt az egyik olyan tulajdonsága, ami miatt Angéla annak idején beleszeretett. Gábor ettől egyszerre volt komoly, okos tudós és imádnivaló kisfiú.
Mostanában mások figyelmét keresi. Az övét túlságosan leköti a gyerek. Erre nagyon kell vigyázni. Minden női magazin azt írja, hogy a gyerek születése után sem szabad a férjet elhanyagolni.
Angéla a játszótéren és a parkban szokott rá a női lapokra. Az anyukák körbeadogatták a magazinokat. Ha egyet végigböngésztek, odaadták a kolleginának, akitől kaptak egy másikat. Angéla sokáig úgy tartotta, hogy ezek a lapok megmosolyogni, de inkább szörnyülködni és utálkozni valók. Magára adó, komoly értelmiségi nő ilyet nem vesz a kezébe. Aztán rájött, hogy arra tökéletesen megfelelnek, hogy a padon üldögélve átlapozza őket. Nem tömték tele a fejét, nem kellett töprengeni, nem kellett átértelmeznie az életét miattuk. Kellemesen elzsongították. Jobban telt mellettük az idő. És ha a gyerek fölsírt, vagy más gond akadt, nyugodtan le lehetett tenni az újságot és odamenni megnézni, mi történt. Nem kellett egyik világból — mint mondjuk egy regénynél — átlépni a másikba.
A sarki közértben néha ő is vett pár újságot. Azért, hogy legyen cserealap, és ne lógjon ki a társaságból. A lakótelepi anyukák bajtársi közösségéből. Ezeket a lapokat a babakocsi alsó rekeszében tartotta. Gábor oda soha nem nézett be.
A zene roppantul idegesítette, de jobb volt, mint a pornó.
— Ezzel földobhatjuk a szexuális életünket — magyarázta Gábor.
Angéla úgy vélte, hogy az ő szexuális élete föl van dobva. Már amennyire egy kisgyerekes anyától el lehet várni az ilyesmit. Nem érezte, hogy emiatt panaszra lenne oka. Illetve mégis. Időnként szerette volna azt mondani Gábornak, hogy ma inkább ne. Fáradt. Nyűgös. Érzékenyek a mellei. Minden porcikája fáj. Viszket a bőre. Este, amikor elvágódott, akár egy darab fa, semmit nem kívánt, csak az alvást.
Ám ezt soha nem mondta ki.
Illetve egyetlen egyszer igen.
— Mitől vagy fáradt? — kérdezte Gábor.
— Hogyhogy mitől?
— Én is ugyanezt kérdezem. Mitől vagy te fáradt?
— De hát…
— Mert mostanában nem is nagyon dolgozol. Nem kérsz a szerkesztőségtől munkákat. Oké, értem, most máshol van a fejed, és nem is várom el… Nyugi, én úgyis dolgozom kettőnk helyett. Te viszont egész nap vagy itthon vagy, vagy a parkban, ringatod a gyereket, tologatod a babakocsit, ülsz egy padon, és miközben alszik, nyugodtan olvasgathatsz… Tényleg nem értem, mitől vagy fáradt.
Angéla kinyitotta a száját, utána becsukta. Aztán megint kinyitotta és megint becsukta. Tátogott, akár a partra vetett hal.
Gábor a fal felé fordult.
Angélát arra tanították a szülei, hogy soha ne térjünk haraggal nyugovóra.
Simogatni kezdte Gábor hátát. Amaz nem mozdult. Sőt néhány centivel arrébb araszolgatott a fal felé.
Angéla levette a pizsamanadrágját, egy határozott mozdulattal a hátára fektette Gábort — nem volt nehéz, hagyta magát —, majd beleült. Sebesen mozogni kezdett rajta. Akkora tempóval körzött a csípőjével, hogy megfeszültek combjának és fenekének izmai. Gábor két perccel később hörögve elélvezett. Angéla lassított a mozdulatokon, majd leállt. Lemászott Gáborról és kisietett a fürdőszobába. Lezuhanyozott.
Mikor visszatért, Gábor már békésen hortyogott. Angéla viszont még sokáig nem tudott elaludni. A gyors testmozgás és a zuhany elűzte az álmát.
A későbbiekben minden alkalommal rögtön széttette a lábát. A női magazinok is azt írják, hogy figyelni kell a férjre is, mielőtt baj lesz. Fáradtságra, fejfájásra különösen nem szabad hivatkozni.
Angéla nem szerette volna, hogy baj legyen. A jó párkapcsolat alapja a rendszeres és kielégítő szexuális élet. Angéla jó párkapcsolatot akart. Azt azonban valóban nem értette, mivel és miért kellene földobni a szexuális életüket.
— A pornóból sokat lehet tanulni — magyarázta Gábor. — És egyébként is. Nem kell prűdnek lenni. Mindenki nézi. Az is, aki tagadja, meg fúj rá.
— Én nem nézem — mondta Angéla.
— Ugyan. Szerintem te is láttál már ilyet.
Ebben Gábornak igaza volt.
Angéla — magának való alkat lévén — soha nem díjazta különösebben a bulikat. Ha alkalmanként meghívták, kötelességtudóan elment, ám majdnem mindig elsőként érkezett és elsőként távozott. A kapuban rendszeresen összetalálkozott azokkal, akik még csak most készültek tiszteletüket tenni. Csodálkoztak és nevettek rajta, pedig Angéla addigra már letöltötte azt az időt, amit majd ők fognak. Megivott három pohár bort, belehallgatózott itt-ott a társalgásba, bámulta az erkélyről az elaludni készülő Budapestet, aztán ő is elálmosodott és hazasomfordált.
Afféle ismerkedő bulinak szervezték, egy csoporttársuk albérletében, rögtön azután, hogy elkezdték az egyetemet. Ahogy néhányan a videokazetták között turkáltak, találtak olyat, amelyik nem volt fölcímkézve. Ez pedig — mondta lelkesen valaki — mindig a pornókazetták ismérve.
Ahogy elindították a készüléket, a képernyőt surrogás és összekavarodott, egymásba folyó színek töltötték meg. A felvételt sokszor átmásolták és még többször megnézték. A már alig hallható német hangból csupán a nyögések és a sikoltozások maradtak, miközben egy unott, enervált férfihang tolmácsolta a közösülő emberpár, sőt emberpárok rövid, leginkább utasításokból és a gyönyör kifejezéséből álló mondatait. A képsorok is meglehetősen elmosódottak voltak, Angélának az impresszionista festészet ismérvei ugrottak be elsőként róla, ennek ellenére fülig pirult a látottakba, mialatt a többiek ideges nevetgéléssel, hangos kommentárral és erőltetett viccelődéssel palástolták zavarukat.
Azok a filmek, amelyeket Gábor a számítógépen levetített, sokkal tisztábbak és élesebbek voltak, világosan lehetett látni mindent és pontosan lehetett követni a történéseket. Nincs ebben semmi kivetnivaló — tudatta Gábor —, ez is a populáris kultúra egyik irányzata, széles körű fogyasztásra szánt kulturális termék, elemzések és értekezések készülnek a műfajról, sőt az egyik neves irodalmi folyóirat néhány évvel ezelőtt különszámot szentelt a pornográfiának. Angéla ezt önigazolásnak és megszépítő ideológiának vélte, azzal rokonnak, mint amikor valaki fennen hangoztatott állítása szerint azért néz valóságshow-kat és tehetségkutató műsorokat, mert tudni akarja, mivel butítja manapság az embereket a kereskedelmi média. Ám ezen véleményét nem közölte Gáborral, hanem engedelmesen bámulta, amit bámulnia kellett.
Nem kötötte le, mi több, túl azon, hogy bizonyos jeleneteket visszataszítónak talált, unta és nevetségesnek érezte a szituációt. Izgalomba egyáltalán nem jött tőle, ellentétben Gáborral, aki viszont úgy vélte, hogy szexuális életüket az internetről letöltött rövid kis klipekben látottak alapján lehetne színesíteni.
— Mégis, mire gondolsz? — érdeklődött feszélyezve Angéla.
— Arra, hogy kipróbálunk néhány dolgot.
— Na de micsodát?
— Azt majd megbeszéljük. A szexben nagyon lényeges, hogy beszéljünk. Sokan elkövetik azt a hibát, hogy nem mondják el a vágyaikat, hogy mit szeretnének és mi jó nekik. Pedig ez nagyon fontos.
Gábor nem habozott. Elmondta. Angéla idegenkedett, de csak egy kicsit és rövid ideig. Végtére is szabad gondolkodású, modern életfelfogású értelmiségi nő. Nem akarja tabuként kezelni a testiséget. Nem szabad prűdnek lenni és hallgatni arról, ami fontos és jó.
Különben is, a pornófilmek másolása még mindig egyszerűbbnek és könnyebben kivitelezhetőbbnek tűnt, mint Gábor egyéb ötletei. A franciaágy mellé és fölé szerelt óriási tükör ötletét egyrészt anyagi okok miatt kellett elvetniük, másrészt azért, mert Gábor nem tudta volna fölszerelni, Angéla viszont nem akarta ilyesmire megkérni az apját. A swingerklub fogalmát Gábor magyarázata után sem értette pontosan, ám ösztönösen is idegenkedett tőle. Annyi időre amúgy se akarta a gyereket valamelyik nagyszülőre bízni. Gábor szerint az ilyesmi hosszabb, mint egy mozi.
Az anális közösülés addig fájt, amíg Gábor makkja teljes egészében át nem csúszott a végbélnyíláson. Utána meg lehetett szokni. Angéla különösebb élvezetet nem lelt benne, de amikor Gábor végre rendesen átszuszakolta magát az akadályokon, egyes döféseket még kellemesnek is talált. Nem élvezett el. Se ettől, se az egyéb mutatványoktól. Az pedig kifejezetten idegesítette, hogy amikor Gábor az arcára ejakulált, mehetett utána hajat és arcot mosni. Gábor kérte, hogy várja meg, amíg megszárad rajta az ondó. Egyszer megvárta. Úgy érezte, mintha Technokol Rapiddal kente volna be a bőrét.
A fenéknyalástól idegenkedett eleinte a leginkább, aztán legnagyobb meglepetésére ezt találta a legkevésbé visszataszítónak. A gyereknek vásárolt illatos tisztasági törlőkendő jó szolgálatot tett.
— Nem tetszik? — kérdezte Gábor.
Angéla nem hallotta a kérdést, mivel a bal, vagyis a jobbik fülében benne volt a fülhallgató dugója. Kivette és érdeklődő arckifejezéssel fordult Gábor felé.
— Azt kérdeztem, hogy ugye nem tetszik.
— De… tetszik… Mit is mondtál, mi a nevük?
— Quimby. De nem muszáj hallgatnod.
— Hallgassuk csak. Kíváncsi vagyok rá.
— A világért se akarom rád erőltetni. Ha nem tetszik, nem tetszik. Sok mindenben eltér az ízlésünk. Miért pont ebben egyezne meg?
Gábor valósággal kitépte Angéla kezéből a mélabúsan fityegő fülhallgatózsinórt. Lekattintotta a médialejátszót. Angéla mondani akart valamit, ám a kisszobában ebben a pillanatban fölsírt a gyerek.
Megjelent a Műút 2015052-es számában