When you kill the mother, there is no other
/C.O.C./
A kód, ami fut, csak annyi: embernek maradni. Nem mindig sikerül. És ilyenkor sem lehet felfüggeszteni a sorsot. Nem lehet azt mondani, hogy ezt most benéztem. Nem lehet kiírni a kódból. Ezután ezzel futna tovább, ha nem akasztaná ki két kékhalál is azt az egy bebootolást.
Átrugdosom magamat ezen is, ha már senki sem rugdosna is. Valahogy a kerítés, a gát, a sorompó már régesrég odakerült a határaimra. Nem is tudom, mikortájt lehetett. De már jó régen. És hát éppenséggel magam is kívül rekedtem. Amikor bemásznék, ott terem belül valami, vagy talán valaki, de nem valaki, ha azalatt egy teljes embert értünk — ez csak egy darabka abból, ami lehettem volna, vagy ami valamikor voltam. És visszatart, lerúg, meg ilyenek. Hát hogy jöhetne akkor itt be más?
Nem maradt hová visszavonulni. Ha bent nincs maradás, elviselés, kifelé hova, merre? Van az a késpengevékony, illékony sáv, vagy zóna, a senkiföldje a határ s a szegély között. Amitől még magamnak látszom néha. Arra jó, hogy becsapjak másokat. És sokáig magamat is etessem. De egyszer elfogyok. Talán már el is fogytam. És talán látták is páran. Én nem vettem észre.
Eltelt egy hónap az életből, vagy csak egy fél egy féléletből, nem tudom. Egy rossz kontinens legrosszabb országának legrosszabb városa szélén.