Kató néni

Ez az egész úrinő dolog egyébként is homályos volt előttem, de azt gyanítottam, nem lehet úrinő az, aki mindenbe beleüti az orrát. Aki belenéz a fenekedbe, majd társaságban, a jelenlétedben apróra elmeséli, hogy mit látott. Közben kitér apád slamposságára (úriember otthon se vetkezik gatyára), és anyád lomposságára (járhatna gyakrabban fodrászhoz). Hogy a villát a végén fogjuk (a másik végén), kenyeret nem harapjuk (törjük), meg hogy úrigyerek nem cigarettázik (hanem?!). Na, ez legalább tiszta volt, azt magamtól is tudtam, hogy nem vagyok úrigyerek.

Abban az időben az ötszáz forintos bankjegy lila színű volt, Ady Endre képmása díszítette, öt ilyen pedig kitett egy havi fizetést. Adynál nem volt nagyobb. Címlet. Akkoriban.

Abban az időben a kotyogó kávéfőzőhöz pult alól kellett vastag tömítést szerezni, és a Sokol rádiót két darab, befőttesgumival hozzáerősített négy és fél voltos laposelemmel lehetett megsercegtetni. Azok a laposelemek háromszor olyan vastagok és kétszer olyan nehezek voltak, mint egy okostelefon.

Abban az időben a telefonok egyáltalán nem voltak okosak: nem tudtak azok semmit se, a legtöbbje vonalat is csak rábeszélésre vagy erőszak hatására adott. A floppyt pedig, amit mára már el is felejtettek, még ki sem találták.

Abban az időben, tehát valamikor réges-régen egy szép napon azt mondta Mamika, hogy látogassuk meg az ő régi, kedves barátnőjét. A barátnő szerintem egyáltalán nem volt kedves, ám réginek kétségtelenül régi: még az előző században keletkezett. És ha most hozzáteszem, amit már amúgy is kitaláltatok, hogy mindez a múlt században történt, akkor egy csapásra nyilvánvaló, hogy a barátnő keletkezése már két évszázaddal korábbi eset.

Nem kedveltem a barátnőt. Játszotta az úrinőt, aki nem volt. Noha nem kizárt, hogy azelőtt igen, de azelőtt meg én nem voltam. Abban az időben viszont úrinők nem voltak, amikor meg megint lehettek, addigra már Kató néni nem volt.

Ez az egész úrinő dolog egyébként is homályos volt előttem, de azt gyanítottam, nem lehet úrinő az, aki mindenbe beleüti az orrát. Aki belenéz a fenekedbe, majd társaságban, a jelenlétedben apróra elmeséli, hogy mit látott. Közben kitér apád slamposságára (úriember otthon se vetkezik gatyára), és anyád lomposságára (járhatna gyakrabban fodrászhoz). Hogy a villát a végén fogjuk (a másik végén), kenyeret nem harapjuk (törjük), meg hogy úrigyerek nem cigarettázik (hanem?!). Na, ez legalább tiszta volt, azt magamtól is tudtam, hogy nem vagyok úrigyerek.

Abban az időben, ha mód volt rá, hetente römi, kávé, likőr, aprósütemény, pletykák. Amíg meg nem haltak — legalábbis egyikük. De abban az időben mindketten éltek. Ellenben a Kató néni egynehányadik férjének épp meghalt a fia. Leugrott az emeletről, mondta Mamika, miután kikísérte a barátnőjét, majd hozzátette, hogy ezt ne hozzam majd szóba, mert ebben az ügyben diszkrétnek kell lenni. Már hogyan hoznám szóba, csodálkoztam, na, akkor mondta Mamika, hogy meghívást kaptunk, én is, és el kell menni vizitbe, az ilyesmit nem illik visszautasítani. Szegények, most biztos nagyon el vannak búsulva.

Vettem egy nagy levegőt, és megpróbáltam elképzelni a szomorú Kató nénit, de csak az ugrott be, amint két órával előbb kopogtatás nélkül benyitott a szobámba, „kukucs, hát itt meg ki van?”, aztán elkerekedett a szeme, én meg elvörösödtem, mert elfelejtettem magamra rántani a pokrócot, és egyikünk se tudta, hova nézzen, és nem tudom, hogy ő mit gondolt, de én azt, hogy átkozott vén boszorkány.

Közben meg mégis ő volt a legjobb barátnő, mert kiválóan römizett (noha csalt, ha tehette). De együtt húzták ki az ostromot. Meg negyvennégyben együtt menekültek az oroszok elől. Meg tizenhatban (nem jövőre, hanem száz éve) a románok elől. És az ilyesmi a legjobbsághoz bőven elég, noha erről nekem akkor még fogalmam sem volt.