Tinkó Máté első verseskötete folyamatosan egymásba nyíló, egymásra rákérdező elemekből áll, melyek nyugtalan pulzálása, egybe- és szétkapcsolódása alkotja a versek anyagát, szerkezetét. A szövegek elindítója gyakran egy-egy ilyen forgács (ami lehet érzéki benyomás, reflexió, esetleg a kettő egyszerre), és ez aztán magához vonzza az újabb kapcsolódó részeket, melyek köröznek a formálódó szöveg körül, s meg is próbálnak itt-ott illeszkedni, ám ez mindig csak részlegesen sikerül, így a Tinkó-vers egy önmagával ki nem békülő jelenséggé válik, melyben képek, témák gyorsan váltakoznak.
A versek mögött azonban érzékelhető egyfajta rejtett gondolati koherencia, melyet a beszélő ismer, s mely alapján szerveződik a versbeszéd, ugyanakkor az olvasó ezt az ívet, ezt az összetartó erőt nem láthatja egészében, csak a felvillanó állításokból, olykor erőteljes képtöredékekből érzékelheti a jelenlétét. Vagyis a beszélő gyakran lát maga előtt, ha csak homályosan is, egy felépült szerkezetet, de ahhoz nem gyűjt össze minden elemet, sőt éppen ellenkezőleg, a homályosan elképzelt egész ellenére hagyja, hogy a különböző részek saját erejükből, a nyitókép tónusához alkalmazkodva bonyolódjanak. Tulajdonképpen egy kitekert szerkezetet látunk, mely csak sejteti az „ideális” eredetit, de azt is sejteti — és ezt fedezi fel lépten-nyomon a beszélő is —, hogy minden mögöttes ív ellenére talán nincs is ilyen. Csak ez a felfordulás létezik. A gubancszerűség olykor nemcsak a szövegek szerkezetében, hanem a nyelvi megformáltságban is megjelenik (egyes esetekben talán túlzottan is) késleltető szerkesztésű vagy szétszedett szórendű mondatok alakjában: „Keresni hosszan, a cserjést fekete, az erdőt / hamar szürkévé koptatott szemmel.” (Ne kezdődhetne azzal) A szövegek így többszörösen is kanyarognak, folyamatosan kutatva a történetek fonalai, a megszólalásmódok lehetőségei után.
„Úgy kötözöm össze / a szálakat, hogy elvarratlan / maradjon minden, és hamis” — olvashatjuk az Űrbeutazások című versben, mely címével mintha a vers kutató, kereső természetére adna metaforát, annál is inkább, mert az űrmotívum egyébként nem szerepel a szövegben. Ez a vers a kötet többi szövegénél is hézagosabb, szilánkosabb; az olvasónak szabad terepe van, akár egy űrutazónak az ismeretlenben. Itt is észlelünk valami ívet a háttérben, de még homályosabban, mint eddig. Az „Előtted császári gúnyák heverése” sor pedig ráadásul — a mondat eleve érdekes szerkesztése mellett — mintha egy történelmi-kulturális kontextust is bekapcsolna, mely újdonságként hat a szöveg világában. A Tinkó-versek reflexív-érzéki töredékekből álló szerveződése mindig is nyit egyfajta absztrakciós lehetőség felé, de itt a szöveg nemcsak érezteti ezt a lehetőséget, hanem határozottan a vízió felé mozog, mely a tapasztalatokat egy elvontabb képi élménnyé szűri, ugyanakkor a reáliáktól mégsem távolodik el. „Mert közéjük tartozom / én is, dérrel-dúrral belököm / az ajtót, nyakon vizelem őket” — mondja a beszélő kicsivel előbb a szövegben, s itt az erősen prózai hangvétel rokonságot mutat Tinkó „szelídebb” struktúrájú magánéleti verseinek világával, még akkor is, ha a kontúrok elmosottabbak.
Máskor a reália aprólékos megjelenítése válik absztrakttá: „számozott napok, girbe-gurba / körök, alájuk firkantva grafittal / nagymamák receptjei, nagyapák / vasúti menetrendje, ez is egy / naptár, amit nem mertem kidobni, / pedig megkopott évszámot őriz” — olvassuk az Anyai fegyelem, szigor című versben. Itt a régi naptár bejegyzései, firkái azt az évet vizualizálják, melyben a naptárat használták. A régi dokumentumokból, tárgyakból előhívott vagy előhívni próbált múlt gyakori jelensége a kötetnek; több versben is ez az a bizonyos kiindulópontként szolgáló forgács, ami aztán magához vonzza a verset, még akkor is, ha a múlt felfedezését, előhívását célzó munka nem bizonyul eredményesnek. Ezt látjuk a Családvonások elején: „A levélből, amit visszakerestem […] nem derült ki, merre / tartottál télvíz idején a méteres hóban.”
Talán ami a versszervezés mellett a legszembetűnőbb a kötetben, az a forgácsolt részekben, magánéleti és szerelmi töredékekben megjelenő személyes, közvetlen hang, ami átszövi Tinkó egész szövegvilágát, illetve a hézagokból következő balladai jelleg. A beszélő, úgy tűnik, leghétköznapibb tereibe, bánataiba vezet be, s azokról sallangmentesen tájékoztat minket: „Az első italboltnál még / összeszedtem magam, a másodiknál már / kínomban nevetnem is kellett. A sorrendet / a rögeszme szabályozta. Tik-tak-tik.” (Szabad versenyek). A már említett Űrbeutazások című vers így kezdődik: „Nem vagyok jó ember, és / volt már rosszabb is ennél.” A szerelmek és a megszokott terek mellett megjelenik a napi szorongás, sivárságérzet, a határok kitapintása: „Szinte szúr a gyomrom a gondolattól: mit lehet / és meddig. Ha nem így szöknének napjaim […]” (Beállni időbe)
A kötet egyik izgalmas szövege a Jöttök, mentek című vers, mely ötvözi ennek a költői világnak az összes fontosabb motívumát, beszédmódját, szerkesztési technikáját, s azokat egy jól működő egységgé szervezi. A szoba szűkülése, illetve a „tartós börtön” fogalma foglalja keretbe az egyszerre szerelmi és családtörténeti verset, mely finoman lebeg a változó témák és a képzetek, érzékletek között: „Magyaráznál / hosszan, ujjaidat összefűzve, vagy épp / csak azzal a nézéssel, amibe igazán / nem lát bele senki, ahogy kék szemed / jobbra-balra ugrál nyugtalan, szépen.” A szem mozgása nemcsak dinamikát kölcsönöz a képnek, de megidézi Tinkó kanyargó szerkesztésmódját is. Szintén érdekes megoldás, hogy a szöveg hirtelen témaváltásokkal indul, és ezek a felvetett témák csak később rendeződnek, kristályosodnak az olvasó, illetve a beszélő előtt is. A gondolati, reflexív felütés után a „Beléd szerettem” mondat új irányt ad a versnek, azonban a szerelmi szál csak a következő mondattal kezdődő családtörténeti (egyébként szintén szerelmes) betét után bontakozik ki, s itt a Beléd szerettem megismétlése hangsúlyozza a visszatérést. A dédapa tragédiája és szerelme együtt kavarog a beszélő magányával és szerelmi bánatával anélkül, hogy a szöveg elvesztené lendületét. A teljes kép pedig csak a vers végére áll némiképp össze; a börtönmotívum is itt nyer értelmet. Az egyre újabb kanyarok közben pedig a beszélő hangja mégis egyszerű, közvetlen.
Tinkó Máté versei sok szálon futnak egyszerre, önmagukra, önmaguk működésére állandóan rákérdezve, így az Amíg a dolgok rendeződnek is sokszínű egységet képez; érdemes barangolnunk, utat tévesztenünk a könyv anyagának kanyarjai között.
Megjelent a Műút 2015052-es számában