Villanyoltás után

Ha lefelé indulsz, önmagadba érkezel. Ennyi hát az elmerülés: a damilt elengedi egy rosszul rögzített ólomgolyó. Újra horgászni kellene. Várni a mozdulást, a lehetőséget, az épp megfelelőt. Azt, amelyiktől egy gyermek arca felragyog.

Ha lefelé indulsz, önmagadba érkezel. Ennyi hát az elmerülés:
a damilt elengedi egy rosszul rögzített ólomgolyó.
Újra horgászni kellene. Várni a mozdulást, a lehetőséget, az épp megfelelőt.
Azt, amelyiktől egy gyermek arca felragyog.

Mert minden, amire emlékszel: igaz.
Hosszan fárasztod a tükörpontyokat és a szívós amurokat.
A keszegeket és a kárászokat könnyedén emeled ki.
Mielőtt a kalapács nyelével méltóságteljesen lesújtasz,
csodálattal figyeled az ösztönt, a tátogást, a vergődést. A küzdést az életért.

Mindig az apák élezik a kést. A pikkely könnyedén elválik a bőrtől.
Egy vágás, és szétnyílik a hasüreg. A belsőségektől irtózol, sosem nézel oda.
A léghólyagot egy dobbantással durrantod szét. Egy taposásban évek férnek el.
A virágok közé öntöd a vízzel higított vért, és paprikás lisztbe forgatod a szeleteket.

A levágott fejből nagy gonddal téped ki a kopoltyút, és a gerincoszlop végénél
megkeresed a garatfogat. Korán megtanultad: ha ott felejted, minden hiába,
felemészt a keserűség.

Ha megvacsoráztál, az emeletre mész. Külön-külön szobába zárkóztok be mind.

Villanyoltás után, amikor azt hiszik, senki sem látja őket,
az anyák hirtelen elsírják magukat.

Megjelent a Műút 2015052-es számában