Arcom íve, pofonbalkon,
szőrös, erdőktől erdőkig.
Ezt hoztam és a láncot,
az ideges mitokondriumokat.
Most is érzem még apám tenyerét,
félszigetekre a haláltól,
teleírtuk a bőröm,
tintakék pigmentek a tengerek alatt.
A szerveink fölött átívelő idegpályák,
öröklött csigolyáim mindig is erősebbek voltak,
tessék: képeket játszok meg,
kanyargó autóutak, családi nyaralás.
Íme a részek összegéből mellébeszélt egész,
a távolság köztem és köztünk.
Az irányok itt már feleslegesek,
még talán a szavaknak van értelme.
Megjelent a Műút 2015052-es számában