Szeretek úszni. Egyszerre nyújtja a hihetetlen szabadságot, a békét, és a semmi máshoz nem hasonlítható unalmat. Hol egyik, hol másik kerekedik fölül. Amikor végképp a harmadik, olyankor abbahagyom és kiszállok. A medencéből bármikor ki lehet szállni, de innen nem. Amíg készültem, abban a két hónapban leginkább ettől tartottam: hogy rettenetesen unni fogom. Tehát a lehető leggyorsabban kell megtennem a távot. Nem így alakult.
Nem vagyok sportember, sose voltam, most sem lettem az. Csak szeretek úszni. Húszévesen, részegen, hajnalban a ráckevei Duna-ágat oda-vissza. Harmincévesen a Szent Anna-tavat körbe. Negyvenévesen az Adrián a nyílt víz felé, néhány száz tempót. A Balatonban. A dorogi bányatóban. És persze az uszodában, régebben két kilométereket, most az utolsó héten hármakat. De ez mind más sportág. Most nem erről van szó.
Meg tudom-e csinálni? Ez a kérdés. Vagy nem is. Persze, hogy meg tudom csinálni. De meg fogom-e? Vagy közbejön valami vis maior, mint már annyiszor, olyan sok fontos elhatározásomat követően. Fátum, balszerencse, körülmény. Valami, amivel elfogadhatóvá tudom tenni, hogy mégsem csinálom meg. Amivel megúszom.
Nem akarom megúszni. Az utolsó héten már vigyázok, nehogy megsérüljek. A lépcsőn jövök ki a medencéből, nem teszek hirtelen mozdulatokat. Idejében elmegyek orvosi vizsgálatra, hogy a parton ne kelljen majd sorban állni. Lendületesen nyitnék be a rendelő ajtaján, de visszapattanok: Semmelweis-nap, zárva. Sebaj. Péntek reggel, míg a család csomagol, elugrok a legközelebbi orvoshoz: aláír, pecsétel. Esetleg vérnyomást mér. De nem. Nem az ő páciense vagyok, csinál egy EKG-t. Fejet csóvál, nem ír alá, nem pecsétel. Nem is javasol. Elmagyarázza, miért. Bólogatok, és már olyan egyedül vagyok, mint Santiago a tengeren.
Már Székesfehérvárnál járunk, amikor magamhoz térek, és úgy döntök, mégis úszom. Mint amikor tizenhat évesen ültem a márciusi Balaton partján egyedül, egyik cigit szívtam a másik után, és tudtam, úsznom kell. Nem tehetek mást.
Reggel hat körül körbejártam a terepet, csináltam pár jegyzetet az ötméteres felfújható sárga kilométerkövekről, a menekültek fogadására is alkalmas katonai táborról a rajtnál, arcokról a hét órakor már összezsúfolódott több száz fős tömegből. Jegyzeteltem, hogy akkor is legyen mit írni, ha kirostálnak a vizsgálaton. Öt sátorban sátranként négy vérnyomásmérés zajlik egyszerre. Eszméletvesztése volt? Gyógyszert nem szed? — mehet! Megyek. Úsznom kell.
Amikor kiérek, éppen tapsolnak a parton. Legutóbb vagy tizenkét éve kaptam tapsot, amikor alkonyattájt kikapaszkodtam a partra, miután Zetelakán körbeúsztam a víztározót. Akkor, ott mindenki ismert, és egyikük sem igen tudott úszni. Most senki sem ismer, mindenki eléggé tud úszni (feltehetőleg), és jólesik ez a taps is, noha nem nekem szól.
Végigballagok a pár tíz méteren az ellenőrzőkapukig, ahol leolvassák a vonalkódomat: 02:33:30. Kb. ezt a számot vártam, de ezt majd csak délután állapítom meg, ez most nem a matekozás ideje. Megyek kifelé, a kordonok mögött tömeg, valaki nyújt egy üdítőt, menet közben elveszem, egy hajtásra megiszom. Nyújtanak még egyet, visszautasítom: maradjon másnak is.
Téblábolok, hunyorgok. Szemüveg és hallókészülék a túlsó parton maradt. Nem látok, nem hallok, tolakodóan közel kell hajolnom a pultokhoz, hogy felismerjem, mi van rajtuk. Sütemények szponzorzacskóban. Kiválasztok egy mákos patkót, nyújtom a csuklómat, ikszeljék ki: megkaptam a sütimet. Megeszem, majd tovább téblábolok, mint egy víziállat, amelyik először próbálgatja a szárazföldet. Találok egy másik pultot, több száz műanyagpohár meleg teával. Egyet elveszek, itt nem ikszelnek. Megyek még pár lépést a teával a kezemben. Megállok, kortyolok. Felnézek az égre.
Csak ekkor tör ki belőlem a sírás, hogy túléltem. Mert az előző napi EKG-vizsgálat szerint legkésőbb három kilométernél meg kellett volna álljon a szívem, és el kellett volna süllyedjek, mint a kő.