Carlsson húrja is megrepedt; amikor 1945-ben tudomást szerzett a koncentrációs táborokról, levelet írt a berlini főrabbinak, akinek a lányát egy koppenhágai koncertről ismerte, és fölajánlotta, hogy ő is zsidó lesz. Viszontlevelében a főrabbi ezt udvariasan elhárította: „svéd az, aki magát svédnek mondja, de — édes fiam — a zsidó az, akit zsidónak neveznek (meg kinek szülő édesanyja az) — zsidó natus és nem zsidó doctus. Hidd el, nem gőgből írom mindezt. Nekem se könnyű. Zsidónak se, zsidóvá se. Juditról, akit te jól ösmersz, fiam, nincs még hírem, Lipcsében látták utoljára, derék, jó emberek között, most nincsen körünkben, de ha itt lenne, tudom, szívélyes üdvözletét küldeni nem mulasztaná. Ha más nem, ágya fölött Koppenhága városának térképe erre bizonnyal emlékeztetné.”
Carlsson többet nem énekelt. Volt egyszer, már a Beatles-időkből egy botrányos rádióriport, amely bejárta a világot, Carlssontól azt kérdezte egy újságíró, hogy fölfogható-e hallgatása afféle Adorno-parafrázisnak. Carlsson nagyon beteg volt már akkor, bőrrák vagy mi, lefogyott, vézna és kicsi volt, mint egy zsoké, és ivott is nagyon; hogy ki Adorno és ki parafrázis, nem tudta.
— Hogy azért nem énekel-e, merthogy Auschwitz után, hogy így mondjam, nem lehet bluest énekelni? — Carlsson krákogott, harákolt, ezt félreérthetetlenül lehetett a magnószalagról hallani.
— Egy faszt. Berekedtem.
Esterházy Péter: Hrabal könyve, Magvető, 1990, 65–66.