Tegnap egy zsúfolt villamoson utaztam. Nem egészen rajtam múlott, hogy felszálltam. Szívesen visszafordultam volna még a lépcsőről is, csakhogy már késő volt. A közakarat, mondhatnám, a kollektív közlekedési akarat, felsodort a kocsira. Éreztem, hogy a kalapommal valami baj történt, benyomódott, fülemre csúszott, a szegélye lekonyult. Nem tudtam megigazítani, bármennyire vágytam rá. Mindkét kezem le volt szorítva az oldalamhoz, szóba sem jöhetett, hogy bármelyiket is felemelhessem. Még mindig kedvezőbb helyzetben voltam azonban szomszédomnál, aki az imént még egy bőrszíjba kapaszkodott, most azonban odébb kerülvén, keze fennmaradt a levegőben, könyékben gyengéden meghajlítva, s így kellett folytatnia az utazást, a magát megadó katona ismeretes tartásában.
Mögöttem a kalauz dolgozott. A jegyeket kezelte, s könyökével erőteljes ütéseket mért a vesémre. Ez bántott. Az egyik kanyarodóban félfordulattal az ablakhoz csúsztam. Tervem az volt, hogy az általános balra dőlést felhasználva, megközelíthetem a kijáratot. Ellenkező irányba nyomtak. Forradalmi hangulat kezdett terjengeni bennem. Ekkor észrevettem a zúzmarás, párás ablaküvegen egy odamázolt, még olvasható mondatot:
„Mi a villamos? — Rút csingilingi ház.”
Nyilvánvaló volt, hogy egy költeménnyel állok szemközt. Első pillanatban butának véltem a sort. A betűk halványultak az üvegen, de világosodtak bennem. Egyre jobban kezdett tetszeni az ismeretlen költő műve. Különösen a tömörsége. S hogy ilyen tétovázás nélkül megfelel önnön kérdésére. Mint Berzsenyi: „Mi a magyar most? — Rút sybarita váz.” Ezen a nyomon indult el a költőnk.
A mérgem elpárolgott. A csingilingi ház lefegyverzett. Mert nem egyéb, mint népköltészet. Éppúgy, mint a kuruc dalok, a székely balladák, vagy a pesti utca egykori éneke: „Mátyást mostan választotta — Mind ez ország királyságra…” — vagy mint vásáraink kedvenc rádióüzenete: „A tokaji csúszik, a pengő úszik.” Ez is erőteljes, kifejező költemény, ha én — köztünk szólva — nem szeretem is annyira. Nincsen szerzője. A villamos ismeretlen költőjét se kutassuk. Más jutott eszembe.
Ismerjük a villamosok számtalan csinos zománctáblácskáját: Tilos A Köpködés, vagy A Középső Ajtók Ideiglenesen Nem Működnek, vagy még inkább: A Peronon Csak Hat Személy Tartózkodhat. Hasznos volna, ha ezeknek a mintájára vagy a fölöslegessé váltak helyett a vállalat csináltatna ilyen kis táblácskákat, s minden kocsiban feltűnően elhelyezné, ezzel a verssel: „Mi a villamos? — Rút csingilingi ház.” Bizonyára enyhítené a helyzetet, ahogyan engem is megnyugtatott. Van ebben az együgyű sorban egy szikrája a költészetnek, a humornak, márpedig szentül hiszem, a költészet és a humor legalább olyan fontos nyersanyagok, mint a kőolaj vagy a szén, s legalább olyan közszükségleti cikkek, mint a búzaliszt vagy a szalonna.
Ottlik Géza: Mi a villamos?
O. G.: Próza, Magvető, 2005, 74–75.