apám egyszer azt mondta, hogy az igazság hasonlít az ötöslottóra,
az ábécé betűinek teljesen véletlenszerű kombinációja. csak nyerni nem lehet vele semmit.
ha úgy vesszük, te azzal a történettel vagy egyenlő, amit majd elmesélek másoknak rólad.
például azt az esti veszekedést. te szexelni akartál, én meg nyomtatni.
kifogyott a patron, a kérdés így hamar eldőlt.
szóval ezek a történetek színekké és szavakká tömöríthetőek és
rájöttem, hogy az is lefesthető és az is kimondható, ami nem létezik.
és hogy ebből is az következik, hogy történet akkor is van, ha te nem vagy.
ebből a szempontból tehát mindegy,
hogy a papír mögött, amit most a kezemben tartok, te bújsz meg, vagy a levegő.
osztottam, szoroztam, számoltam a környezetszennyezéssel, a nagyvárosi szmoggal,
és így is a levegő nyert.
majd néha visszakullogsz. csak nézel.
nem kellett festőnek lennem hozzá:
a szemed a beszáradt temperástubusok nyílására emlékeztetett,
mert sötét és gusztustalan és valódi.
de azt mondtam, hogy festő vagyok, jobban hangzott.
jobban is figyeltél, és ha szerelmes nem is lettél belém,
összejöttünk, mert te is hányszor elképzelted már, ahogy a legjobb barátnődnek
súgod a telefonba, hogy „miután lefestett, megdugott.”
elmentem, vettem patront, hogy ha majd jössz, akkor bizonyíthassak, hogy ennek ellenére is.
persze nem kullogsz vissza. pont most nem. fogadjunk, olyasmiket gondolsz, hogy „tartásod van”.
maradok inkább a levegővel teli szobában
és apámmal scrabble-özök.