Emlékei megkapták a selyemzsinórt.
Hajnalodott, a váróterem kéklő falai
akváriumot vetítettek köré.
Fuldoklott, de már megszokta.
Alkalmazkodik, ahogy a szülei nem,
az épülő szocializmus féltéglái alatt.
Várakozott, a mosdóban egy
apját feljelentő kétéltű pislogott rá.
A kopoltyúk eleven fésűi
vörös nedvet eregettek.
Bútorrá lett fenyvesek közt fogadták:
Aláírt, mesélt, mint egy zavart régész,
aki a feltárt koporsókba feküdt —
majd társainak magyarázni se kellett.
Tűszúrás volt az egyetértésük.
A kötelesség nyálkája védte, viszlát, ősközeg.
Megbánást hajtogatni… minek?
Ez az ingovány otthona mostantól.
A zsilipek törött szárnyai engedtek:
az állam öbleiben minden vita, félreértés
és önkény hordalékká lett.
Még utoljára elolvasta. Befalazta a szerepköröket,
majd a fekete autó jelent meg előtte, purgatórium,
és száműzött apja, anyja légkört átrendező könnyei.
89 után bőre száraz, a halrajok öklei elkerülik.
Idegen közegben áll ellen, de meddig.
Széken áll, hurok a nyakban, de sejti,
a lámpa úgy se tartja meg.
Túl sokszor gyónta meg magának ahhoz,
hogy mindez elég legyen a túléléshez.