Nem esik nehezemre elképzelni,
hogy világinak neveznek a hátam mögött,
mert olyan lehetek nekik,
akár egy farfekvéses gyerek:
most születne meg, seggel a fény felé.
Szerintük egy igaz vallás van,
minden más tévútra visz,
vagyis a gyehennába.
Persze vannak kivételek.
Dzsungelben nőttél fel,
és nem találkoztál misszionáriussal,
vagy neveltetésed miatt
zárkóztál el tőlük,
hamis papok befolyása alatt
landolt kiadványuk a kukában.
És ott lenne még az erős megbánás.
Én hittem nekik,
ők voltak egyedüli barátaim.
Szerették apám előadásait,
az egyiken gyertyát fújt el,
hogy szemléltesse,
milyennek tartja a halált.
Emlékszem arra az időre,
nem volt régen,
ma már napoknak tűnik.
Néha nehéz volt hozzám szólni,
elmentem szobám végébe,
leültem az ágyra,
és befogtam fülemet,
bárkik is beszéltek a nappaliban.
Tízéves koromban voltam
utoljára a díszes gyülekezetben,
de nem hagy nyugodni,
ami kénszagtól bűzlő lehet,
bár mindig zöld gyepnek képzeltem el,
a közelben nincsen fa,
kivéve a vörösesbarna kerítést.
Kapu nem vezet a kertből,
ahová nem tudom, honnan,
de kisétál az ember.