ez a mondhatatlan tér köröttünk tökéletlen és az otthonunk.
folyton felrémlik bennem találkozásaink és eltévedéseink
gömbszimmetriája, hogy minden távolodás után visszanyúlunk
vélt középpontjaink felé, közben arra gondolok, a testeket
két részre osztja a gerinc, a templomokat a padok közötti
folyosó. a jobb oldalam a bal mása. egymás utáni tükrözések
végeredményeként sokszorozódik emberré a zigóta. jobb kezem
kést fog, rajzol, ír — erőtlenül utánozza a bal kapálózásait.
nem tudlak téged sem olyan bizonyosan, mint a rád találást.
álmomban ketten gurulunk egy dombról, hazatérünk a faluba,
ahol éltem. az a világ nem hasonlít rám. nem esik szét, ha
nem figyeljük, amíg elfordulunk, vagy amikor becsukom a szemem.
a búzatáblái megtartják az eget. ez a világ nem én vagyok, de
hézagmentesen ölelik körvonalamat egyenesei, és én pont ilyennek
képzelem az otthont. a határban itt ez a két halom, ezek nyomtak
gyerekként, amikor nem tudtam aludni este. vagy ez volt éjszaka
a fejem alatt a két kezem, anyám mellei, valaki másé.
Polák Péter: és van a test, amit nem ismerek
R25. A rendszerváltás után született generáció a magyar lírában, szerk.:Áfra János
JAK–Prae.hu, 2015, 84.