Kimenni a földekre, nézni az
embereket, ahogy hajlonganak.
Ha emberek. Nézni a kukoricát is,
meg a távoli hegyhátat, ahogy
éppen megtörik rajta a végtelen.
Ha megtörik. Háborút hoz a
szürke eső, elgondolni, hogyan
ég egy szalmával megtömött
zongora, hogyan a hús, és a
természet, az emberi. Hogy
szakadjon rá a kíméletlen hideg
víz. Ez misztérium. És persze nem
hinni semmiben, úgy kerülni el a
pusztulást, úgy fordítani vissza a
géppuskázó repülőket, törjenek szét
az ölelkező felhők ködében. Úgy
menteni meg mindent, ami a valóság,
nem gyenge másolat csupán.
Megjelent a Műút 2015052-es számában