Jól vagytok? — kérdezte nagyanyám minden alkalommal, amikor már nem laktunk együtt, csak hetente-kéthetente jártam haza hozzá. Többet beszélgettünk ez alatt a másfél-két év alatt, mint előtte tízegynéhány éven át, amikor naponta láttuk egymást. Akkoriban ingerült lettem ettől a kérdéstől, mert még nem értettem. Persze, hogy jól vagyunk, hogy lennénk? Akkoriban a baj az volt, ha valaki megfázott, vagy megrándult a bokája. Akkoriban úgy tudtam, ha valaki beteg, majd meggyógyul, persze, hogy jól vagyunk.
Ültem a zöld kisszéken, velem szemben ült a kicsike öregasszony a kopott bordó fotelben, és semmiségekről beszélgettünk, A fotelt azóta áthúzattam, és a rugóit is kicseréltettem. Muszáj volt, nemcsak a negyvenkilós öregasszony negyvenévnyi üldögélése miatt. Később én is ültem benne sokszor, estétől hajnalig, beszélgettem az emberfényképésszel, aki éppen nem fényképezett. De máskor meg az emberfényképész és a fényképezés tárgya jóval dinamikusabban használták a fotelt. Így végül nemcsak a kárpitot kellett cserélni, mert gyertya- és kávé-, meg ki tudja még milyen ‑foltos lett, meg ki lett égetve több helyen, meg áttetszővé vékonyodott a zsírtól ott, ahol a fejet-tarkót nekitámasztották, de jóformán teljesen kitört az egyik karfája, meg két lába is mozgott a dinamikus használattól, mégsem hagyhattam végső pusztulásnak. Csak csillagállás kellett, hogy foglalkozzak a tárggyal.
Kevés ilyen tárgy van, amelyekkel kapcsolatban ezt érzem és gondolom, a fotelnek ráadásul még szerencséje is volt, mert volt rá pénzem, hogy megmentsem, miként a tálalót is, de például a faragott barna szekrényt már nem volt erőm visszaszerezni. Utolsó ismert tartózkodási helye Cinkota, és miután gazdái elhagyták, meg az országot is, felé se néztem, de egy ideig még számon tartottam, mert fontos volt. Annak idején két ízben is elbújtam benne, egyszer, hogy majd megtaláljanak, egyszer, hogy ne találjanak meg soha, de mindkétszer megtaláltak. Aztán megfeledkeztem róla, és csak akkor jutott eszembe, amikor már késő volt. Erzsi néni felszámolta az ingatlant, az ingóságokat pedig eladta. A faragott szekrényt meglepően jó áron ahhoz képest, hogy az ő szemében csak hulladék volt. Az antikbútor-üzletben járatosak szerint a vevő jutott hozzá meglepően jó áron. Amikor erről értesültem, e mellett a két meglepődés mellett az enyém már csak harmadrendű volt, noha mindjárt kettős. Először, hogy a faragott szekrény az oszlopaival, az ajtófaragással, meg a tető-tümpanonnal — hát az még létezik! A második meg rögtön az, hogy már nem. Vagy ha mégis, járjak utána, ha tudok. De nem tudtam, mert abban az időben pénzem sem volt erre, csak tudomásul vettem, hogy elbújásaim tárgyi bizonyítéka eladó és vevő számára egyaránt jó üzletnek bizonyult.
A szekrényt nem, de a fotelt végül megmentettem. Mindez jó tizenkét évvel azután történt, hogy ott ültem a kicsi öregasszonnyal szemben a zöld kisszéken, amely szintén túlélte ezeket az időket, amelyek egyébiránt egészen a mai napig vezetnek, mikor is a legkisebb lányom használja előszeretettel a kisszéket. Nem is akar az ikea-székre ülni, amióta felfedezte, amióta tudomása van a zöld műbőr ülőkés, simára kopott támlájú kisszékről, amit a dédnagyanyja használt.
Nem ismerem a kisszék történetét a kezdetektől, csak az utolsó negyvenöt évéről tudok beszámolni. Nagyanyám erre ült ki varrogatni a gangra délelőttönként, mikor odasütött a nap. Meg zöldséget pucolni, borsót fejteni a konyhában a szemetes mellett. Erre tette fel a lábát, mikor ebéd után szundikálni kucorodott a fotelbe. Ezen a zöld kisszéken ültem vele szemközt, mikor már nem ült ki varrogatni a gangra, mert nem látott már varrogatni. Nagy, vastag szemüvegre volt szüksége, meg még egy beépített lámpás nagyítóra, hogy az eltartott könyv sorait olvasni tudja. Meg azért sem varrogatott és nem pucolt zöldséget, mert nem volt már mit, kinek. Ha lett volna, akkor valahogy megbirkózott volna a feladattal így is, hogy alig látott, inkább csak körvonalakat.
Abban az időben már csak a lábát pihentette a kisszéken, illetve én ültem rá, mikor meglátogattam, hogy odakucorodjak elé a fotelhez, amibe én alig bírtam belepréselni magam, és amiben ő épp hogy el nem veszett. Ültem a kicsi zöld széken, a kicsi kopott bordó fotel előtt, amiben a kicsike öregasszony ült behunyt szemmel, asztalra téve a szemüvegét, a szódásüvegnél vastagabb szemüvegét, amit nem lehetett csak úgy nyitva letenni, mert rögtön felborult a lencse súlya miatt, és úgy meredezett fölfelé a két szára, mint valami halott madár lábai.
Elnéztem az öregasszony csukott szemű, kisimult arcát, amin kilencvenéves korában sem volt nyoma ráncoknak, talán mert Tibor rendszeresen hordta neki a Ponds krémeket az NSZK-ból. Kente is vele az arcát és a két kezét, bár a kezein azért ott volt a fonnyadás, de inkább csak egyre kisebb, egyre törékenyebb lett, mint egy játékbaba, míg mi felnövünk, és az arca pont olyan sima volt csukott szemhéjával pont olyan békés, mint egy alvóbabáé. Szikrázóan fehér, dús üstöke és a halántékán futó halványkék erek ágboga gyönyörű volt, és ha kinyitotta a szemét, és belenéztem abba a kékségbe, és megöleltük egymást, nem tudtam már, hogy a nagyanyámat vagy majdani kislányomat ölelem át, olyannyira egyek voltunk. Ahogy most Luca kapaszkodik a székre, onnan a fotelbe, és belemártja ujját a krémes tégelybe, és mázolja óvatos mozdulatokkal az arcára, meg a falra meg a plédre, meg az én arcomra, világossá válik, hogy ez ugyanaz a pillanat, és hogy tényleg semmi értelme annak, amit úgy hívunk: idő.