Nyár volt. A Sokol rádió a hátára gumizott két, egyenként négy és fél voltos laposelemmel minden gangra nyitott konyhából ugyanúgy szólt: a kosút, hangosan és recsegve. Csak a Béláéktól a petőfi, és csak a Májernénál a harmadikon valami régi lemez. De ezeket csak a vájtfülűek hallották ki a hangokból. Vagy ők se, egyszerűen csak tudták, hogy a Béláék nem hallgatják a kosútot, a Májerné meg nem hallgat rádiót.
Háromnegyed tizenkettőre járhatott az idő. A piacról már minden asszony rég hazaért. Minden nyitott konyhaajtó mögött megfőtt az ebéd. Csaba és Zsolt visszajött a Ligetből, ahová tengózni mentek, de engem nem vittek magukkal. Most röhögve locsolták egymást az udvar közepén lévő csapra szerelt slaggal, amíg rájuk nem szóltak. Néha valaki kiállt a gangra elszívni egy cigarettát, vagy csak kinyújtóztatni a derekát. Mint a Homoki bácsi meg én. Összekucorodva ültünk a konyhában — ő a sámlin, én a hokedlin —, úgyhogy időnként ki kellett nyújtóztatni a derekunkat. Én többnyire úgy nyújtóztattam, hogy körbenyargaltam egy párszor a fekete-fehér keramitkockás folyosón, a Homoki bácsi meg úgy nyújtóztatott, hogy rákönyökölt a korlátra, és az éles, forró déli fényben szívott el egy cigarettát, nem pedig a konyha félhomályában, mint az előző ötöt.
— Hajmeresztőért ment a banya, az legalább három óra, nézzük meg a hatodik partit — invitált be a Homoki bácsi a tízes szám alá egy órával korábban, amikor hunyorogva kislattyogtam a gangra, mert már meguntam a fakockákat rakosgatni. Mert akárhogy próbáltam, a legkisebb mackónak sem sikerült elfogadható méretű barlangot építeni, mert túl nagy volt a mackó vagy túl kevés a kocka. Közben nagyanyám hámozott és odatett, forralt és berántott — menjél, szaladj egyet! Akkor a Homoki bácsi, aki éppen befejezte a dereka nyújtóztatását, azaz elnyomta a csikket a muskátlisláda oldalán és belepottyantotta a korláthoz drótozott konzervdobozba, intett és én mentem. Amit mondott, az pedig körülbelül azt jelentette — persze, összehasonlíthatatlanul többet —, hogy a Homoki néni a fodrászhoz ment megcsináltatni a frizuráját, mert a fodrásza szólt, hogy meghozták a hajlakkot az eneszkából, és egy darabig nem fog bennünket zavarni, úgyhogy kiteríthetjük a vásznat, felrakhatjuk a figurákat, és elemezhetjük az 1927-es Capablanca–Aljechin doktor sakkvilágbajnoki páros mérkőzés hatodik játszmáját.
A Homoki bácsi félrehajtotta a konyhaajtóból a színes műanyag csíkokat, és meglengette a karját, parancsoljon, szekundáns úr! Ezek a műanyag csíkok a legyek ellen voltak, ahogy mondta, hogy ne tudjanak berepülni, de azért mindig akadt légy, amelyik megtalálta a rést a girbegurba csíkok között a konyha belseje felé, hogy aztán ott zümmögjön és végezze a zavarórepüléseit nekünk az asztal fölött. Az asztalon már ott várt a kiterített vászon, rajta a hadrendbe állított seregekkel. Felmásztam a hokedlire, a Homoki bácsi meg lekuporodott a sámlira, maga elé vette a sárga újságcafatot, és orra hegyére tolta a szemüvegét.
Azon a konyhaasztalon is ugyanaz a Sokol rádió szólt, és belőle ugyanaz a kosút, mint a többi gangra nyitott konyha asztalán. De ezen a konyhaajtón nem gomolygott kifelé se csirkepörkölt, se káposzta, se hagymáskrumpli illata, csak cigarettafüst.
— Maradt a tegnapról egy kis lecsó, azt majd megoszthatjuk, ha akarod.
— Inkább szorozzuk meg — feleltem. A Homoki bácsi bólintott és elmosolyodott, mert örült, hogy megtanultam, és én is örültem, hogy örült.
— Na nézzük, ki is volt a világos? Hogy Aljechin? — kérdezte, pedig nem mondtam semmit, de erre rávágtam:
— Világos, hogy Aljechin!
— Na, akkor nyissunk! — mondta, és a harmadik szóviccet nem sütötte el, pedig már vártam. — Ez a hatodik parti — tette hozzá, és ismét belenézett az újságjába, majd felemelte a fejét és körülnézett, mint aki keres valamit —, hát a banya hol van?
— Hát hajmeresztőért!
És akkor összevigyorogtunk, és pont tizenkét óra volt. Nyár, 1970, Budapest, hatodik kerület, Kmety utca. Lacika négy éves múlt, a Homoki bácsi is, csak sokkal régebben. Az összes Sokol egyszerre kezdett pittyegni, még a Béláéké is, a Májerné lemezjátszója meg elhallgatott a harmadikon, vagy nem is szólt.
A Homoki bácsi ismét sárga, cakkos szélű újságjára pillantott, d4 — mondta —, erre rápipálunk — és sercintett egyet a gyufával a dobozon. A kis láng fellobbant, odatartotta a cigarettája végéhez, felizzott a parázs, és a Sokolban beszélni kezdett valaki. Csermanek — mondta Homoki bácsi, és lecsavarta a rádiót, majd megtolta a gyalogot. Csak sokkal később értettem meg, hogy a csermanek az a rádió lecsavarásáról szólt, nem pedig a gyalog megtolásáról. Sokáig meg voltam róla győződve, hogy a vezérgyalog megtolása, meg ami utána következett, az a csermanek. A nagy titok. Mert a királyindiai kétségtelenül titokzatosabban hangzott, viszont a királyindiait a Homoki bácsi sokszor elmagyarázta, a csermaneket meg soha. De akkoriban már tudtam titkot tartani, mi, sakkozók tudunk hallgatni, ha kell. Aljechinről és Capablancáról sem beszéltem soha, ahogy a csermanekről sem. De nagyon megjegyeztem, bár a Homoki bácsi csak egyszer mutatta meg.
És amikor a nagyanyám megkérdezte, mi a csudáért ücsörögtök abban a félhomályos konyhában, akkor azt gondoltam, pont azért. De nem mondtam semmit, csak megrántottam a vállamat.