Szellem, vezessünk le. Fenn állsz a lépcső
fejénél, megjelensz, így sose késő
még, első jelenetben,
csak épp agyonverné, ami poén lesz,
ha engednéd, hogy akármi negédes
kéz tényleg levezessen.
Szellem, így az vagy csak,
mint holt papánk, ki
egyáltalán csodának adja: látni
őt, legyen, ami lesz még,
állítólag hozzád lenne valóban
tartozásunk — neked —, ki semmi jóban
nem részesíted egyképp
utált és szeretett utódaid. Menj,
legyen tiéd megváltásod, a rossz menny,
jó meny, mi nem itélünk.
Leverjük a darabot, s ami tétel
adódik: konténernek s szerteszéjjel
hulló szemét, tűnt
lényegekkel. De ki mondta azt, hogy
mi gyarapodnánk. A világszemét
tölti érvrendszerét,
abban bízva, hogy üressége elfogy.
Tandori Dezső: Szellemkép, bukdosó
T.D.: Aztán kész, Palatinus, 2001, 125.