Először tízéves koromban láttam Teslát. Gyerek voltam még; mégis pontosan emlékszem a napra. A Kolombusz tiszteletére rendezett 1893-as chicagói világkiállításon láttam, ahová az apám elvitt vonaton. Ekkor voltam először távol otthonomtól. Ezzel a kiállítással kívánta megünnepelni az ország Amerika felfedezésének négyszázadik évfordulóját. Összeszedtünk mindenféle technikai mütyürkéket és találmányokat; megmutattuk a világnak, milyen agyafúrtak a mi tudósaink. Huszonötmillióan jöttek el megnézni; jobb volt, mint a cirkusz. Ott mutatták be a világ első cipzárát, a világ első óriáskerekét, a jövő sok-sok más csodájáról nem is beszélve. Tesla volt a Westinghouse-pavilonnak, vagy ahogy nevezték: „Kolombusz tojásának” fő-fő attrakciója. Pontosan emlékszem: besétáltam a nézőtérre és megláttam egy ilyen magas, sovány, bajszos fickót fehér szmokingban, ahogy áll a színpadon, és valamilyen külföldi (mint kiderült, szerb) akcentussal, siránkozó, panaszos hangon beszél a közönséghez. Bűvészmutatványokat adott elő elektromos árammal. Kis fémtojásokat pörgetett az asztal körül, majd szikrákat pattintott elő az ujjai hegyén. Elhiheti, mindenkinek tátva maradt a szája a csodálkozástól, többek között nekem is, sohasem láttunk még ehhez foghatót. Heves háborúság dúlt akkoriban Edison és Westinghouse között a váltóáram–egyenáram-kérdésben; Tesla bemutatójának tehát volt bizonyos propagandaértéke is. Tíz évvel azelőtt fedezte fel a váltóáramot; helyesebben a forgó mágneses mezőt, amivel váltóáram indukálható. Nem kis előrelépésnek számított ez az Edison által propagált egyenáramhoz képest. Amellett, hogy sokkal nagyobb feszültség előállítására képes, messzi távolságokra is szállítható. Míg egyenáram esetében kilométerenként újabb erőművet kellett volna építeni, váltóárammal egyetlen erőmű elláthatott egy Chicago méretű várost. Amikor Tesla négy centtel a zsebében áthajózott Amerikába, először megpróbálta Edisonnak eladni a találmányát, de az az ökör elutasította. Azt hitte, egyből ki lesz szorítva a piacról a villanykörtéjével. Tessék, itt vagyunk megint, ennél az istenverte villanykörténél. Így esett, hogy végül Tesla Westinghouse-nak adta el a szabadalmait. Ők ketten aztán nekiálltak, és megépítették az ország legnagyobb erőművét a Niagara-vízesésnél. Edison persze nyomban támadásba lendült. A váltóáram életveszélyes, mondta, agyoncsapja az embert, ha csak a közelébe merészkedik. Hogy bebizonyítsa igazát, szétküldte az embereit mindenfelé az országban, hogy bemutatókat tartsanak különféle vidéki és városi vásárokon. Egyszer én is láttam egy ilyet, amikor még egészen kicsi voltam, majd’ a nadrágomba csináltam tőle. Állatokat vonszoltak a színpadra, és elektromos árammal agyonütötték őket. Nagy állatokat: kutyákat, disznókat, teheneket. Ott ölték meg őket, mindenki szeme láttára. Így született meg a villamosszék gondolata. Edison találta ki, hogy demonstrálja a népnek a váltóáram veszélyességét, aztán eladta az ötletet a Sing-Singnek, ahol mind a mai napig használják. Bájos, nem? Ha nem volnának ilyen szép dolgok a világon, a végén előbb-utóbb még cinikussá lennénk.
Paul Auster: Holdpalota, Vághy László fordítása, Európa, 1993, 172–173.