Radnóti Sándor 1994-es, Kukorelly költészetéről (szűkebben a válogatott, részben átírt verseket tartalmazó Egy gyógynövény-kert című kötetéről) szóló írását a következő mondatokkal kezdi: „Kukorelly Endre verseinek hasznukra válik, ha kötetben olvassuk őket. Műveiben ugyanis van valami billenékenység, amely az egyes verseket olvasva vagy hallgatva zavarba hozza az embert.”[1] A „billenékenység” Radnótinál a Kukorelly-versek sajátos rétegzettségére, a szöveg pragmatikai és grammatikai viszonyainak játékba hozására, a hétköznapi beszédmód stilizálásának gesztusára, a különböző nyelvi regisztereket, kulturális kontextusokat egymás mellé helyező, a közhelyeket át- és felülíró „zúzalékos beszédgörgetegre” utal. Ennek az eljárásnak szükségszerű következménye, hogy a korpuszok bizonyos mértékig nyitottak maradnak, egyrészt mert a Kukorelly-vers mintázata más versek kontextusában (értsd: a minta ismétlésével) jobban érzékelhető, másrészt mert a szövegek fragmentáltságukból adódóan újabb szövegeket idéznek fel, áthallások, áttűnések révén.[2] A szerző eddigi válogatott verseskötetei (főleg az 1993-as Egy gyógynövény-kert, de a 2006-os Kukorelly Endre legszebb versei is) az új elrendezés és a versek bizonyos mértékű átírása következtében az életmű belső hangsúlyait is újragondolják, a Mind, átjavított, újabb, régiek című, impozáns terjedelmű gyűjteményes kötet pedig a szerző eddigi teljes életművére ad rálátást, elvetve a verseskötetek eredeti koncepcióját és a kronológiát, és ezúttal is felülírva a műalkotás változatlanságának alapelvét.
Az Első könyv egyetlen, ars poeticaként is szolgáló vers (Vojtina-redivivus), a második rész egy 100 darabból álló válogatás a szerző eddigi versesköteteiből, helyenként átírva (kivéve a H. Ö. L. D. E. R. L. I. N. és a Samunadrág anyagát), a Harmadik könyvben a legújabb, 2010 és 2014 között született versek szerepelnek (Hegesztés, heg, Hegel, hegedűtok cím alatt), a Negyedik könyv a H. Ö. L. D. E. R. L. I. N., az ötödik pedig a Samunadrág verseit tartalmazza. A Hatodik könyv (a másodikhoz hasonlóan) ismét a korábbi kötetek verseiből válogatás, az eredeti szövegek sok esetben átírva, újraírva szerepelnek. Vagyis, ahogy a gyűjtemény egyik kritikusa, Margócsy István megfogalmazza, „[a] régi kötetek rendje meg is marad, át is alakul: az, ami régebben közvetlenül egymáshoz tartozóként tűnt fel, távol kerül egymástól, s távolabbi rálátást engedélyez vagy követel meg. Kukorelly mintha felfüggesztené az egyes versek önállóságát (jóllehet önmagukban is hagyja érvényesülni őket), s oly mutatványt mutat be, melynek során a verseknek a csoportjai, egymás mellettiségük vagy távolságuk külön jelentést nyernek, vagy legalábbis megengedik annak feltételezését, hogy együttesen, épp mostani együttállásukban többet vagy legalábbis mást képviselnek, mint önmagukban, egyediségükben.”[3] Az új kötet tehát kettős olvasatot igényel: egyrészt a korábbi szövegek által megnyitott értelmezési teret kínálja fel, azaz összegzésként, a pálya egyfajta értékeléseként hat (ez „a” Kukorelly-összes, hiszen ami itt szerepel, az méltó arra, hogy fennmaradjon, ami nem, az, a szerző kifejezésével, „kínos-reménytelen darab”, tehát felejthető); másrészt azonban adódik egy új korpusz, az át- és újraírt szövegek egymásmellettiségéből kirajzolódó rend a Kukorelly-életmű belső struktúráját is mintegy utólagosan formálja, és épp a pálya és a költői nyelv alakulásának dinamizmusát érzékelteti, ahogy ez például Szabó Lőrinc vagy Füst Milán versvariánsaira is jellemző.[4]
A változtatások egy része apróbb formai (központozást vagy tagolást érintő) javítás, máshol stiláris szempontból alakul kisebb mértékben a szöveg, azonban Kukorelly jellemző költői beszédmódjából következik, hogy sokszor ezek a módosítások is az eredeti vers újraértését eredményezik. A Na hát ilyen állítólag az életnek (146) például csak a tördelése, szintaktikai tagolása, az írásjelhasználata változik, azonban a „mondás” ritmusa, a megszólalás dinamikája eltér a korábbi, Mennyit hibázok, te úristen (2010) című kötetben közölt verziótól. Máshol azonban a módosítások a vers szerkezetét érintik, olyan mértékben, hogy legfeljebb egymás egyenrangú variánsaiként értelmezhetjük a két szöveget. Az Egy átlátszó megoldás (389) eredetileg, a Kicsit majd kevesebbet járkálok (2001) kötetben három számozott részből állt, az újraírt változatban azonban nincs számozás, és a 3. rész önálló versként szerepel (Felesleges idő címen, 391), de bekerült két újabb rész, így összesen négy egységre bomlik a vers. Előfordul az is, hogy a vers pragmatikai és logikai viszonyai (pl. a beszélő funkciója, a megszólalás időbelisége, a kauzális kapcsolódások) változnak, ebben az esetben az átírás úgy hoz létre alternatív szöveget, hogy az az eddigieknél is indokoltabban léptethető dialógusba az eredeti változattal, így az értelmezés számára sajátos kihívást jelent. Az Átsétálunk nagymamámmal a Ferdinánd hídon a Lehel piacra például kisebb stiláris, a szóhasználatot és a szintaktikát érintő változásokkal jut el a zárlatig, ahol szemantikai változások, cserélt sorok is tetten érhetők, amelyek az eredetihez képest eltérő olvasatot közvetítenek. A Kukorelly narratív szövegei közé sorolható vers kettős elbeszélése (a séta leírása és a leírás akadályoztatásának egymásba fonódó története), a nagymama és a beszélő pozíciójának bizonytalansága (hogy a szereplők „üres helyekként” vannak jelen a képen), valamint a környezet, a tér „körberajzolása” mindkét szövegváltozatnak sajátja, azonban, ahogy a szerző számos versében, úgy itt is a zárlat, különösen az utolsó mondat tekinthető „megfejtésnek”, amely a (nyelv általi) létezés versben megfogalmazott kettősségét feloldja. De míg az eredeti versben az én és a másik kivonódik a képből, és csak a kijelölt hely és a ropogás mint jelenbeli nyom utal a felidézni vagy elképzelni kívánt történetre, azaz a sétára („Jön fölfelé a gőz, leáll / a forgalom, a troli kifarol, / pörög a kereke a jégen, / fehér a Nyugati pályaudvar, zuhog / a hó Karácsony délután. Ez / volt, meg egy kis ropogás. / Magától ropog a Ferdinánd híd.” [Kicsit majd kevesebbet járkálok, Jelenkor, 2001, 12]), addig az új változat a múltba utalja a helyet, előbb rögzíti, majd visszavonja annak egyediségét és konkrétságát, azaz a nyomszerűségét is („Jön szépen fölfelé / a gőz, leáll a forgalom, / a troli kifarol, a kereke / pörög a jégen. Fehér a / Nyugati pályaudvar, havazik, karácsony / késő délután. Estefelé. Ez volt. / Magától ropogott a Ferdinánd híd. / Van, ami magától ropog.” [387]).
Az átírt, újrarendezett gyűjteményes kötet filológiai dilemmái tehát nem önmagukban lényegesek, hanem a szövegek megkettőzésének gesztusa miatt: a vers- és kötetváltozatok összeolvasása kettős megfigyelői pozíciót igényel, ez pedig ahhoz a kérdéshez visz közel, hogy az átírás „programja” hogyan illeszkedik abba a poétikai (és bizonyos értelemben nyelvfilozófiai) kontextusba, amely Kukorelly költészetét egyébként jellemzi. A tautológia retorikája,[5] vagy a redundancia „gépies, ismétlődő, újrakezdő” poétikája,[6] amelyet a recepció az egyik legjellemzőbb aspektusként említ, voltaképp az én és a valóság kimondhatóságának szkepsziséből, a nyelv és a világ viszonyának egyrészt heideggeri (a létbe vetettség időbelisége, a beszéd és a lét megértésének összefüggése), másrészt wittgensteini (nyelv és hallgatás) tapasztalatából adódik. Kukorelly költészetének általános felismerése, hogy a létezés (és ezzel együtt az én) közvetlenül nem elbeszélhető: csak a mellébeszélés és az újramondás technikái teszik lehetővé, hogy ahhoz, ami nem kimondható, a nyelv közegében valamiként (mint a függvény egy megadott határértékhez) mégiscsak közelítsünk. Az idézett Margócsy-kritikában is kiemelt (ott egyébként a neoavantgárdhoz kötött) tulajdonságok, mint „a versírás aktusának állandó tematizálása”, „a versbeszéd kialakulási folyamatának nyílt érzékeltetése”, „a hibák és próbálkozások beiktatása a vers diskurzusába”, „a versbeszéd közelítése a prózaisághoz, a patetikus dikció és a hagyományos »képszerűség« diszkvalifikálása”[7] szintén az önmagunk (az én) pontosabb kifejezését, a megszólalás esendőségének elismerését feltételezi. Kukorelly sok esetben a beszéd különböző szintjeit ütközteti (pl. a pragmatikait a grammatikaival), máskor többszörözi (a nyelv terében többféle megvalósulás lehetséges), a kijelentéssel mint performatívummal operál. Minden kimondás (legyen az az emlékezéssel, a valósággal, egy másik szöveggel, vagy az önleírással, az alanyisággal kapcsolatos) egyben cselekvés is, a nyelv tehát, miközben kimondani próbálja a világról és az énről való ismereteket, teremti is azokat, a nyelv relatív terében alternatív világok és ének jönnek létre. Eközben pedig az el- és kimondás folyamatára is szükségszerű a reflektálás: a szöveg folyton kitér, áttér, fragmentálttá válik, önmagára reflektál, felülír.
Közel áll ez a tapasztalat Paul de Man A temporalitás retorikájában használt iróniafogalmához, illetve az iróniáról való beszéd módjának leírásához: „úgy tűnik, mintha csak a nyelv olyan módozatának leírásával mondhatnánk el ténylegesen, hogy mit is gondolunk, amely nem azt gondolja, mint amit mond.”[8] Az irónia következménye az én megkettőződése, ez esetben olyan látásmód, amely a világot és a róla való megszólalást, és a kettő távolságát is érzékeli: ebben az értelemben a Kukorelly-versekbe épített, a megértést akadályozó vagy késleltető, de mindenesetre kizökkentő elemek ironikus módon épp a tapasztalat, a megértés és a kimondás akadályozottságát, nem-lineáris jellegét leplezik le. A H. Ö. L. D. E. R. L. I. N.-kötet versei, sőt a Samunadrág darabjai is értelmezhetőek ebben a kontextusban, az utóbbi esetben a mesterségesen létrehozott, a gyereknyelv imitációjának tűnő beszédmód nyelvi logikája, hibái a nyelv működésének alapvető törvényszerűségeire és az azokból adódó szükségszerű anomáliákra egyaránt rámutatnak. A Van1kis például felszámolja, pontosabban véletlenszerűen őrzi meg a kijelentés szemantikai és lexikai egységeit, a szóhatárok és a jelentéstartományok elmozdításával olyan „versezetet”, „limericket”, mondókát hoz létre, amelyben a hangzósság, a ritmus és az aktuális, a konszenzuális szabályokat nélkülöző szóteremtés, mondatalkotás dominál: „Van 1 kisöcsim, neve Samu, / Oda-vissza van érte anyu, / apa is, én is, / minden nagynéni, / családunk szeretet-alapú. // Kész. Ez egy versezet [limerick. A szerző], így kell szavalni: // vanegyki söcsimne veSamu / odavisz szavanér teanyu / apai séni / smindennagy néni / családun xerete talapu.” (277)
Azonban nemcsak egyes, a versekben előkerülő momentumok, hanem a költészet nagy témái, maga a tradíció is csak ebben a formában, ironikus távolságtartással, a kettős látásmód működtetésével közelíthető meg nyelvileg. A kötet első, kiemelt pozícióban szerepeltetett, nagyívű verse, a Vojtina-redivivus ezt a tapasztalatot viszi színre: miközben a költészet mibenlétét tematizálja, a magyar lírai hagyomány legnagyobb toposzainak (haza, szerelem, hübrisz/morál, halál, én) és beszédmódjainak (Arany János, József Attila, Szabó Lőrinc stb.) felidézését épp a megtagadásuk, szétzilálásuk révén hajtja végre, vagy úgy is fogalmazhatunk, hogy a toposz és a hagyomány is behatárolható üres helyként működik, amit a nyelv aktuálisan tölt fel tartalommal: „Az írás tükör. / Belenézel, néz vissza egy ökör. / Vagy néz vissza esetleg egy bika, / Ama legszebb bikák legszebbike. / Hogy tele, vagy ürességgel tele, / Kiderül majd, csak jól bámulj bele: / Való’ világ… éggel a tetején, / És benne én, / Aki nagyjából, mégis, úgy hiszem, / Inkább nem is menne bele ilyen / A. J. és J. A. közötti hiába- / Valóság/igazság polémiákba. / Lódít/valódit vagy csaló/való, / Mindez csak tiszta költészet vala. […] S ha verset írok, én fogom ceruzámat, / vagy mi a bánat. / Van külön én. Szintaxis és szavak, / Írok, s mintegy összeállítanak / (Például le van írva 5×3 / Én, én magam írtam le, ha jól látom) / Engem. Néha nem. […]” (7–8)
A Vojtina-redivivus tapasztalata szerint a költészet terében minden tárgy (beleértve a költészet fogalmát is) viszonylagos, pontosabban a kimondás művelete által, a nyelv pragmatikai, retorikai, grammatikai működése által meghatározott, ez a tér azonban a tárgy és a tárgy leírásának távolságát is felmutatja. Ahogy Schrödinger macskája megkettőződik a vele végzett kísérlet során, és állapotának érzékelése (hogy élő vagy halott) voltaképp attól függ, megfigyeljük-e az állatot, úgy a Kukorelly-versek „igazságtartalma”, „valósága” is csak a kimondás és visszavonás dinamikus egyensúlyában gondolható el: versnyelve, költészetének egésze, ars poeticája voltaképp csak a megkettőződés felmutatása felől közelíthető meg, annak tudatosításával, hogy a vers a másik, „külön énnek” ad folyamatosan lehetőséget.
A fentiek alapján talán nyilvánvaló, hogy a Mind, átjavított, újabb, régiek az utóbbi időszak egyik legérdekesebb verseskötete, amely a Kukorelly-életmű és a kortárs magyar költészet viszonylatában is bizonyos szempontból megkerülhetetlen.
Megjelent a Műút 2015052-es számában
_____________________
[1] Radnóti Sándor: A tautológia retorikája, Holmi, 1994/4, 613.
[2] Vö. Farkas Zsolt: Kukorelly Endre, Kalligram, 1996, 34.
[3] Margócsy István: Egy életmű újrarendezése, Élet és Irodalom, 2015. április 10., 21.
[4] Szabó Lőrinc egyik versét és átiratát Kukorelly is összeveti egy helyen: Kukorelly Endre: Szabó Lőrinc I., Élet és Irodalom, 1997. március 28., 17.
[5] Vö. Radnóti Sándor: I. m.
[6] Vö. Kulcsár-Szabó Zoltán: A gép poétikája = K-Sz. Z.: Metapoétika. Önreprezentáció és nyelvszemlélet a modern költészetben, Kalligram, 2007, 421.
[7] Margócsy István: I. m., 21.
[8] Paul de Man: A temporalitás retorikája, ford.: Beck András = Az irodalom elméletei I., szerk.: Thomka Beáta, JPTE–Jelenkor, 1996, 36.