Ne éld bele nagyon magad. Itt, a rács mögött pont annyi hely van, hogy ne férjenek el az érzéseid. És úgysem működne. Habár működhetne. De mivel csak úgy működhet, hogy abba minden nap megzuhan az ember, inkább ne is legyen. Mondta a narrátor. Magyar hangja Reviczky Gábor. Majd a negyvenes dizájner nő felállt a legkülönlegesebb növénye mellől — ami a vízparti hétvégi ház iszonyúan klassz hajópadlós teraszán élt egy itáliai cserépben —, ahol egész eddig a tökéletes lakberendezési címlapfotó különböző kombinációit élte át kétféle megvilágításban, egyszerű feketében. Azért kettőben, mert a címlap betűszíne még nem dőlt el. A grafikusnak így könnyebb. Lehet választani.
Te utálod a narrátoros filmeket. Én meg szeretem a meséket. Ebben például nagyon különbözünk. Neked így a legjobb a pozíciód. Nekem meg így a legrosszabb. Töltök egy pohárkával.
A kor például nem számít a szerelemben. Se a nyugdíj. Akkor sem, ha a felét minden hónapban átutalod. Nem ezért szeretlek. Jönnek-mennek itt az évek. Néha például én is elfelejtem, hogy még fiatal vagyok megöregedni.
A feleségedbe bele se merek gondolni. Olyan szép. Kérdeztem is minap a narrátortól, hogyan tud az ember az első mellett első lenni. Azt mondta, akkor is állj készenlétben, ha tudod, hogy nem nyersz. Véletlenül is bejöhet. Az első helyért minden nap meg kell küzdeni, a második akkor van, ha lemaradsz az aranyról, a bronz, hát, az meg csak úgy becsúszik, mert tévedtél kettőt. Habár egy is sok. Mint tudjuk. De legalább dobogós vagy. Előtte is, utána is jól esik egy hideg sör. Verseny közben nem iszunk.
Nem kellett volna arra az üzleti megbeszélésre olyan messziről ideutazni. Akkor most nem én lennék a harmadik melletti harmadik. De így legalább te lehetsz az első. Én is imádom a francia konyhát, Párizsban szoktam rá, amikor ti családilag nyaraltatok, én meg csak úgy elmentem magam mellett — egy hétre vagy tíz napra?, hétfőn már itt vagyok — világot látni. Menekült voltam a saját szobámban. Mert garzon. Amikor hazajöttél Hamburgból, nem hoztad a családot. Apa szolgálati útja. Abba beletörhet az ember gerince. Na, azóta minden másképp van. Te pont megöregdtél, szerinted, én meg pont a legszebb éveimet kezdtem el, szerintem. A szervezésbe beleőrül az ember, azokért a kis időkért — lásd örökkévalóság — tönkre kell menni.
Azt nem tudjuk, miért éri meg, mert nagyon elfáradunk, de hát ha unatkozol, hosszú távon az is lehet halálos. Morálisan már nem tárgyaljuk a dolgot, mert arra ott volt az első év. A másodikban havonta szakítottunk, de elkezdtünk belejönni, és a harmadikban meg már olyan, mintha soha, semmilyen körülmények között nem lehetne másképp, ebbe így mi már elég jól belejöttünk. Mackóka.
Azért vannak még tabuk. Főleg azok zavaróak, amikről tudunk. Negyven fölött már érzi az ember, hogy miről nem akar tudni. Hatvan fölött meg már azt is tudja, hogy jobb, ha semmi olyant nem tud meg, amit eddig ne tudott volna. Legalább nyugta van. Te fizeted a számlát és mindig adsz borravalót. Szeretem, hogy van szíved. Meg a törzsed vastagságát is szeretem. Fogadni mernék, erre még sosem gondoltál, hogy a te törzsednek jó a vastagsága, nem túl vékony, nem túl vastag, hanem akkora, ami a szerelmet pont táplálja, mert nemcsak a lelkedbe, a tartásodba, a mozdulataidba meg abba zúgtam bele, ahogy lehajtod például a fejed, hanem még a törzsedbe is, és ekkor el is kezdődik a téboly, amiben a betonfalig mész el minden nap, mert rájössz, hogy még azt is képes vagy imádni a másikban, amihez semmi közöd. Ilyenkor kell elkezdeni leválni, nem?
Ne töltsél rá. Bornál utálom. Főleg, ha szicíliai — ezt gondolatban üzentem a high quality magyar–olasz terasz női pincérének, akit már azért gyűlöltem, mert rád nézett. Rám nézz, ha velem beszélsz!
Na szóval a feleséged olyan rendes, voltaképpen minden rendben van közöttetek, csak a szex nem működik. Őt ez már, mint mondtad, nem érdekli. Na ja. Ettől nem lettem jobban. Ezt úgy hívják, hogy ugródeszka, ahonnan szerelembe lehet esni. Ráléptél három éve, csak nem tudtál róla. Én meg lent tempóztam az örvényesben valami folyónál. Végül kimentettél. Kösz.
Az exem is kimentett valakit pár éve, két évre, ott én nem tudtam róla. Engem akkor a pszichológus mentett ki. Most meg te. Biztos utánad is jön majd egy terápia. De most már legalább tudom, hogy nekem a kiscsoportos nem jön be, csak az egyéni. Akar a halál a mások nyomorával foglalkozni, engem csak a sajátom izgat. Ha épp nem te izgatsz. Mert közöttünk meg pont a szex működik, másra nincs időnk. Ez is épp elég fárasztó, dátumra, órára, percre pontosan belazulni. Tól, ig. Ma meddig érsz rá?
Pedig mindketten a spontán hívei vagyunk. Más vallást nem gyakorlunk. Legalább a mennyországról le van a gond. Múltkor az a három nap egyhuzamban kikészített. Túl jó volt. Ezt a narrátor is megerősítette abban a filmben, amin elaludtál az ölemben. Annyira szerettelek. (Nem meséltem el, de most mondom, mikor elaludtál, kimentem az erkélyre és egyedül néztem meg azt a hulló csillagot, amit két napig vártunk, hogy végre leessen. A katarzis felét kitakarta egy fenyő.) Amikor van időnk egymásra, olyan, mintha lenne esélyünk az életre. Tart mindez a betonfalig. Sebesség, vérnyomás kétszázhúsz felett.
Pillanatnyilag állóhelyzet. Előttem főútvonal. Mögöttem kihalt utca. Senki nem tudja, miért, de hátulról belémjön egy őrült. Kiröpít a főútra, majd balról fékezés nélkül érkezik egy nagy, piros kamion, egy másodperc az egész, padka pont van, oszlop és fa pont nincs, szemből pont nem jönnek, a járgány totálkár, a mentős szóval tart, jó kezekben vagyok. Pont két jó kézben. A sztori cserbenhagyásos. Még aznap kiengednek a kórházból, és a nyolc napon belül gyógyuló zúzódásoktól, a soha be nem gyógyuló lelki sebektől eltekintve épp bőrrel megúsztam. Azt mondják egy hajszálon múlott. Pont itt van egy hajszálad a ruhámon. Szeretem azt is. Veszek is egy e-cigit. De csak három napig bírom, amíg együtt vagyunk. Aztán jön velem szembe a fal. Megint.
Ez a harcsa isteni, tényleg friss, egy órája még úszott. A pincérlány édes, még én is imádom. Az ételekről kérdezgetjük, hosszan ecseteli, mennyire utálja a halat, de ettől függetlenül jó szívvel ajánlja, mert náluk a konyha, az nagyon jó. Még soha nem volt rá panasz. A harcsa közben megosztom veled egy titkomat. Neked kettő van, de azokról nem akarsz beszélni. Szúnyogok nem voltak, az már tényleg sok lett volna. Ide majd visszajövünk, ugye? Majd egyszer. De ehhez pont nem kellett a narrátorhang.
Az arcodat simogatom, megint kérdezek. El tudod képzelni, hogy a feleséged mellett öregedjél meg? Már megöregedtem, mackóka (milyen lemondó a hangod). De én tudom, hogy a férfiak így szokták kikerülni a válaszokat. Végül kijön belőled egy nem. Pedig te alapvetően egy igenember vagy. De akkor kivel? Ezt végül nem kérdezem meg. Azt biztos nem mondod, hogy velem. Mást meg nem szeretnék hallani, úgyhogy erre inkább iszunk. Már behűtöttünk egy fehéret meg egy rozét.
Majd annyit kérek még, mielőtt felmennek a szobájukba, kezdte a valahanyadik mondatát a tökéletesen befésült hajú, hatvannyolc éves, nagyon ápolt, panziótulajdonos hölgy — aki tíz éve minden nap reggeltől estig a vendégekért dolgozik (nem látszik rajta), gyűlöli, hogy boldogok vagyunk (látszik rajta), nem tudja, hogy nekünk sem könnyű (ott és akkor nem látszik rajtunk), a férje vadász (nem az látszik rajta), de harminc éve öli az állatokat, az emberek helyett (ez viszont meglátszik rajta), zoknis szandálban locsolja a kukoricavirágot, ami húsz éve él ugyanabban a rohadt cserépben a bejárat melletti teraszon —, hogy ne a mosdó fölött (ennél a résznél azt hitted, hogy megkér majd, ne hugyozz a mosdókagylóba) mossák el a két üvegpoharat. Itt pár pillanat kiesett. Mélyen a szemünkbe nézett: Már volt rá példa. El is törött.
Úgyhogy ezt nem merjük megkockáztatni. Másnap reggel, lesétálunk a márványlépcsőn, belekapaszkodunk a politúrozott tölgyfa lépcsőkorlátba, még egy utolsó pillantás a harminc éve gyűjtögetett halott trófeákra. Az egyik bor megmaradt. A szemetünket is elvisszük magunkkal. Majd kidobjuk máshol. Arra végképp semmi szükség, hogy ezek itt turkáljanak a magánéletünkben. Az istenit.
