Egyik hajnalon azonban szörnyű álom gyötörte meg. Ült a kocsiban, kényelmesen elengedte magát, élvezte a Polo finom ringását, talán zenét is hallgatott vagy az időjárás-jelentést az autórádióban, erre utóbb nem emlékezett pontosan, mindenesetre királyi közérzete volt, az a fenséges tudat, hogy teljesen ura az autónak. És akkor egyszerre azt érezte, hogy nem fog a fék. Benyomta tövig, újra nyomta, semmi, erre kétségbeesetten rugdosni kezdte, amire normálisan nem is lehetett volna ideje, de az álomban minden más, rég bele kellett volna csapódnia az előtte álló sáros Wartburgba, hisz a lámpa piros volt, s ő egyenletesen gurult, a többi autó meg állt. Már ez a szörnyű időtlenség is idegmarcangoló volt, mintha belezuhanna egy szakadékba, de nem esne, csak lebegne a mélység fölött. Káromkodott, elátkozta a kocsit, a világ minden autóját, soha többé nem ül bele. Gyilkos üvegketrec, amint ész nélkül rohan a végzetbe. Jaj! Nem akarom! Nem akarok meghalni! — rikoltozott, mint valami óriáspapagáj. De már csapódott is.
Erre fölébredt.
Pályi András: Szökésben (részlet)
P. Á.: A kerület órái, Kalligram, 2007, 224.