Áttetszett a száguldó Hold

Mire a tetőre értem, az utászházat teljesen körbefújta a hó. Már készültem meglengetni a zseblámpa fénykévéjét a tornácra vezető néhány lépcsőfok fölött, amikor észrevettem, a tornác ablaka belülről vörös párától gyöngyözik, lobogó tűz fényétől olykor villan, földereng. Coca Mavrodin tehát nem áltatott. Már nem voltam egyedül.

Mire a tetőre értem, az utászházat teljesen körbefújta a hó. Már készültem meglengetni a zseblámpa fénykévéjét a tornácra vezető néhány lépcsőfok fölött, amikor észrevettem, a tornác ablaka belülről vörös párától gyöngyözik, lobogó tűz fényétől olykor villan, földereng. Coca Mavrodin tehát nem áltatott. Már nem voltam egyedül.
Az utászházban a kályhaajtó három piros szeme világított, az imbolygó, repdeső fények között fülbevaló rézkarikák csillogtak. Elvira Spiridon a priccs szélén ült ölbe ejtett kezekkel. Előtte levetett bocskora.
— Mostantól az úrnál lakom.
— Isten hozta.
— Megmondták, az úr keveset beszél. Akkor majd én is inkább hallgatok.
— Remélem, magának sem lesz oka panaszra.
Zoltán Marmorstein elhagyott priccsén most két, kerekre tömött párna hevert, két, frissen mosott rongyszőnyeg, amelyekből még áradt a hágóra aznap érkezett északi szél illata. Az asztalon, régi fekete érclábasban egérszagú krumplileves, felét még egy másik ember ehette meg. És a hegyivadász ezredesek kedvenc itala: egy tele üveg szederpálinka. Dugójába tűzve tündöklő csillag, egy aranyos-ezüstös bábakalács.
— Az uram küldi.
— Az ura kedves. Biztos majd őt is megismerem. És most arra kérném, ne bőgjön.
— Az uram Severin Spiridon, hiszen már ismeri félig-meddig.
— Hát így névről nem is tudom.
— Volt egy buta kis esete. Akkor maga segítette ki a bajból. Nem akart élni, mire lelket lehelt belé az úr.
— Hm, nem tagadom, rémlik valami. Akkor, ha jól emlékszem, van egy szép tarka kutyájuk is.
— Igen, igen. És a kutyánk sem felejtette el az urat.

Bodor Ádám: Sinistra körzet, Magvető, 1992, 60–61.