Az intimitás bensőségesség, közelség és bizalom. Olyan köztes tér, mely személyek között tárul fel, hogy ebben a kiterjedésben védtelenné váljanak. Az intimitás egyik legfontosabb médiuma a meztelenség, vagyis nem csupán érzelmi viszonyról van szó, hanem pszichofizikai zónáról, melyben a társadalmi és szociális reprezentáció kódjai időlegesen felfüggesztődnek. Az intimitás idealista elképzelése szerint a szubjektumok bensőségessége ilyen helyzetekben közvetlenül nyilvánul meg, vagyis az intimitás zónája a tiszta jelenlét színpadaként működik, melyet a kölcsönös bizalom legitimál. Ugyanakkor az intimitás paradoxona folyamatosan megvonja tőlünk azt, amivel kecsegtet, miközben épp ennek az örök ígéretnek — az élet közvetlenségének — az érzékiségéből nyeri erejét. A meztelenség, ahogy már említettük, az intimitás zónájának kitüntetett hely-színe, aminek releváns festészeti vonatkozásai is vannak. Jean-Luc Nancy szerint ugyanis a festés olyan finom érintés, mely a „felszíni jelleg” fokozódását váltja ki a testből, vagyis lemezteleníti azt, hogy a szervek által hordozott mélység nélküli puszta bőrként érvényesüljön. A festészet tehát bőrré alakítja a testet, miközben megnyitja azt az intimitás zónájának, ugyanakkor ebben a térben nem találunk mélységet, titkot, igazságot, hanem csak az érzéki felszín üres, ám annál intenzívebb kitárulkozását.
Nemes Anna festészetében az intimitás fenti paradoxonával találkozunk, azzal a tapasztalattal, hogy a képek létrehozzák ugyan a bensőségesség ígéretét, de az alakok mégsem fedik fel titkaikat, csupán anyagukat, húsukat, bőrüket „osztják meg” velünk. „A karnáció az a nagy kihívás, amely a festészet milliónyi teste támaszt: nem az inkarnáció, ahol a testbe életet lehel a Lélek, hanem az egyszerű karnáció, egy helynek, a létezés egy eseményének a lüktetése, színe, hullámzása, finomsága.” (Jean-Luc Nancy) A festmények „egyszerű karnációi” már-már tüntetően banális motívumok, helyzetek, témák mentén jönnek létre. Az alvó anya és apa, a sárga, szürke, fekete és a „Bumpi” kutya, illetve számos egyéb portré és „alaktanulmány”. Familiáris panoráma: ismerős és családi. A bensőségesség mechanizmusa már itt működésbe lép, hiszen a család képezi azt a szférát, mely az intimitás „első rendjeként” fogható fel, olyan „belsőként”, ahová a szubjektum visszahátrálhat a társadalom, a „külső” fenyegetései elől. Ha ennél mélyebbre akarunk ereszkedni, akkor a saját testhez jutunk el, amely ugyanakkor ezernyi — érzelmi és érzéki — szálon kötődik a „családi testhez”.
Mi van a családi testen túl? Nemes festményei esetében „semmi”, hiszen az alakok üres háttérben jelennek meg, nem részesei semmilyen kollektív-társadalmi világnak, a festői tekintet kirántja őket ezekből az összefüggésekből, hogy anyagiságuk lüktetése mentén legyenek „kiállítva” a képtérben. Fontos kihangsúlyozni, hogy itt bizonyos értelemben „túl” vagyunk a pszichológián, hiszen a családi test intimitása bedarálja a személyes profilt. Nemes nem pszichológiai esettanulmányokat fest, test és lélek nem „magyarázzák” kölcsönösen egymást, a hús/anyag/bőr ennek ellenére „beszél”. Ugyanakkor nem ismerünk meg — töredékes formában sem — „történeteket”, vagyis a vallomásos festészet privát narratívái sem izgatják a művészt. A családi test „óv és eltemet” — mert az intimitás egyfajta mocsár is, melyhez ha túl közel mész, az analitikus tekintet lehetősége teljesen megszűnik. Ezeknek a festményeknek azonban érezhetően ez a tétje: analízis és intimitás feszültsége.
Az analitikus megközelítés nem pszichologizál és nem is hódol az érzelmesség kultuszának, hiába vagyunk „közel” a családhoz: a formákat dezintimizálni kell. Az analízis tehát alapvetően formakritikus, a festészet lemezteleníti a családi testet, de mennyiben emberiek az így színre vitt alakzatok? Az akvarell-hullámok rezgéseiben néha eltűnnek a figurák részletei, vagyis egyetlen személyközi (bőr)felszín szippantja fel az antropomorf maradványokat, ugyanakkor a festmények mindig megállnak a teljes dehumanizáció határán. A családi test nem csak emberi test, ezt példázza a számos kutya-kép, melyeken az állat ugyanúgy az intimitás egyik „nyúlványa”, formarészlete, mint az emberi alakok. Ezek közül a legizgalmasabb talán A kettős portré Bumpi kutyával, ahol a testhatárok teljesen elmosódnak, és nem lehet eldönteni hol kezdődik Bumpi kutya és hol végződik anya-apa. Mert ilyen a Nemes-festmények intimitáskritikája: benne vagyunk és mégsem közel, közel és mégsem benne, mert ismerni és feltárni kell azt, ami összeköt, a közös húst, melyben elveszhetünk.
Megjelent a Műút 2015052-es számában