2013. április 16-án nyílt meg Seres László Non Ego című retrospektív tárlata a MissionArt Galéria rendezésében a B55 Galériában — a kiállítás április 30-ig tekinthető meg hétfőtől péntekig 10:00–18:00 között. A vernisszázson Sinkó István művészeti író és Zemlényi Attila költő, a Műút főszerkesztője méltatta az alkotót és az életművet.
Az alábbiakban az esemény előtt készült enteriőrfotókat, illetve Zemlényi Attila megnyitószövegét közöljük.
Zemlényi Attila: Non ego
Egy különleges élet, egy különleges életmű, Seres László kiállítása elé
A kiállítás alcíme jól elhatárolja kettőnk laudációs tevékenységét, hisz szokatlan módon ketten is nyitjuk, mint egy nagy, súlyos, kétszárnyas ajtót, kétfelé. Sinkó István az életművet, tehát a műalkotásokat méltatta, én, a bohém költőbarát az embert.
Miképp lehet megfelelő egy Non Ego című kiállítás megnyitója épp az emberi tényező szempontjából? Sehogy. Ha azonban az alkotó programját, alkotási szándékát figyelembe vesszük, meg kell kísérelnünk a méltató szavakból és akár a befogadásból is kizárni a szubjektumot, vagy legalábbis erőfeszítést kell tennünk ennek mellőzésére. Mivel ez jelen élethelyzetben szinte lehetetlen küldetés, a következő technikát alkalmazom e különleges élet bemutatására: részint álobjektívnak tűnő anekdotikusságra, bármit is jelentsen ez, részint poétikára hagyatkozom. Megpróbálok híven idézni azokból az élőbeszédben elhangzott szövegtöredékekből, fragmentumokból, amit Lacitól hallottam együttléteink során — meg kell jegyeznem, hogy a mester alapvetően rettenetesen velős, lakonikus —, és mindezt megpróbálom az ő szóhasználatát alapul véve visszaadni. A témák mindössze felvillannak gesztusértékűen. Költészetről egyébként nem sokat beszéltünk, de azért elhangzott tőle sakkozás, pingpongozás, horgászat vagy kocsmázás közben Rimbaud neve, ezért megtűzdelem az életrajzi momentumokat a halhatatlan szimbolistával, abban a reményben, hogy ezzel a montázzsal fatális hibát nem követhetek el. Életútmorzsák elegye staccatóban, többféle beszédmódban.
1945–1961, Felvidék, Felsőbalog, vadaskert. A születés, a kisgyerekkor tündértája.
Újra meglátogatta a közelmúltban: Zöme. Voltam otthon, ahol születtem, tök szép, óriási fák vannak, látnod kellene. Természetvédelmi terület.
Rimbaud: „Mágikus virágok dongtak. Ringatták őt a lejtők. Mesésen kecses állatok keringtek körülötte…” Valahol van egy madár az erdőben, dala megállít, s elönti tőle arcod a vér… „Valahol van egy toronyóra, néma a nyelve. / Valahol van egy szirthasadék, fehér állatok fészke benne. / Valahol van egy süllyedő székesegyház, s egy tó, amely emelkedik. / Valahol van egy kicsi hintó, áll a sarjerdőn elhagyottan, vagy futva gördül alá a csapáson, fölpántlikázva.”
A 60-as évek, kamaszkor a Miskolci Művésztelepen.
Laci erről kb. így: Beleszülettem a művészetbe, gimista koromban Lenkey Zoliéknál voltam a legtöbbet, tőle, Kondortól meg Csohánytól tanultam meg melózni, meg a Művész presszóban inni. Feledyvel pingpongoztam. Nyertem. Elég inspiratív időszak volt.
Rimbaud: „Az ember nem komoly tizenhét évesen. / Egy szép estén — vigye ördög a limonádét, / a korsó sört s a bárt, mely csillog fényesen! — / a sétány hársai közt jár, hol zöld az árnyék. / Júniusest, a hárs jó illatot lehel, / olyan édes a lég, hogy pilláid le-lezárod. / Zajjal rebben a szél — hisz a város közel — / kocsmaszagot sodor és venyigevirágot.”
1967, Képzőművészeti Főiskola, restaurátor osztály. Majd disszidálás, előbb Bécsbe, később az Egyesült Államokba.
Valahogy ekképp: Volt egy marha nagy szerelmi csalódásom, ráadásul a főiskola is elég uncsi volt. Egyik haverommal sikerült kimennünk Bécsbe, ő visszajött, én nem jöttem. A nagynéném segített kimenni Amcsiba.
Rimbaud: „Kék nyári alkonyon a szűk csapásokon / szúrós rozsok között járok, majd zsenge fűben, / megérzem, álmodón, harmatját lábomon, / s hagyom, szabad fejem a szél fürössze hűsen. / Semmit nem gondolok s a számon némaság./ De nagy-nagy szerelem borul szívemre tágan, / s a természeten át megyek tovább, tovább, / cigánymód — s boldogan, akár egy nő nyomában.”
Hatvannyolc, mágikus évszám. Két év a történések sűrűjében, hippikkel Long Island-en, a Cooper Főiskola grafika szaka, kábítószerek, hippi húsvét a Central Parkban, két meghatározó impresszió, a primitívek és a New Yorki Iskola hatása. Szabad, tajtékos évek.
Pecázás közben, tűznél: Én tulajdonképpen amcsi festő vagyok. Akkor voltam a világra a legfogékonyabb, mikor kint éltem.
Rimbaud: „A sors varázsát ismerem, / azon ki nem fog senki sem. / Több vágyam nem lesz sohasem:/ átvállalta az életem. / Test-lelkem fogja e varázs, / széthullott minden akarás. // Milyen értelmet hord szavam? / Szavára megfut s elsuhan! / A szellem: Ő a szeretet és a jelen, / mert kitárta a ház kapuját a tél tajtéka s a nyár zsongása előtt, / ő, aki megtisztított ételt és italt, / ő az illanó kelyhek varázsa s az állomások emberfeletti gyönyörűsége. / Ő a szeretet és a jövendő, az erő és a szerelem, / amelyet, megállva a dühök és unalmak közepette, / ott látunk szállani a viharos égen.”
Munkavállalóként megkapja a behívóját Vietnámba, ami miatt hazajön, csodák csodájára visszaveszik a főiskolára, restaurátorként végez. Évtizedek telnek el templombelsőkben, középkori freskók között.
Valami hasonlót mesél, nagyjából: Szerettem azokat a melókat a csapatommal, Vizsolyt is, meg a többit is. Nappal dolgoztunk, este beültünk a falusi kocsmákba, kártyáztunk. Tök bírtam azt az életet.
Rimbaud: „A tölgypadok között, a templomi zugokban…”
„Ez a megvilágított nyugalom, se láz, se vágy, az ágyon vagy a réten. / Ez az imádó se-heves, se-gyenge. Az imádó. / Ez az imádott se-gyötrő, se-gyötört. Az imádott. / A lég, a lét, amit nem reméltünk. Az élet.”
1994-től India, az asram világa, meditáció, a Guru maitól kapott kék selyemkendő. Később rendszeres visszatérőként éveken, évszakokon át Bombay, restaurátor műhely.
Baráti társaságban, teraszon cigizve: Olyan dolgokat láttam a hétköznapokban, amiért Európában bárkit szentté avatnának. Például volt két faszi, akiket az egyik pillanatban még láttam, majd tovább menve megpillantottam őket egész máshol, az utca teljesen másik, távolabbi pontján, úgy, hogy sehogy sem kerülhettek oda.
Rimbaud: „Őrszem, tiszta lélek, / mormoljuk el itt / láng napok, vak éjek vallomásait. / Ami benned ember, / ami földre von, / szétszakítva leng el, / s szállasz szabadon…”
2004–2006, Édesapja halála, fia, Dávid tragikus halála, az Univerzum keletkezése és kialakulása című könyvének megjelenése, majdnem harminc év után a festés újrakezdése, a több mint száz fej, érzésem szerint egy kiterjedt kataklizma különböző fázisai.
Itt a szövegmontázsban Seres nincs, csak Rimbaud van: „A mezőn lengő-remegő galambok; / a vad, mely vágtat és az éjbe lát; / a vízi állatok; az igás barmok; / meg a lepkék is: csupa szomjuság. // Szétmállni, hová a felhő, gazdátlan… / Az örök-üde volna pártfogóm, / így múlnék el a nedves ibolyákban; / hajnalaiktól súlyos a vadon.”
És hogy hová vezet mindez, megosztom Önökkel, hogy látom én, ez már végképp nem non ego, elfogult bandzsa szemekkel, és legkevésbé sem költemény. Létbölcselethez. Nem véletlen, hogy az elmúlt években Seres Lászlót ennyi világ és ennyi út után, új becenévvel illettünk, ami kicsiny, de felettébb lelkes társaságunkban egy nehéz, miskolci, szürke délután.
Ember- és életszeretetéért, tiszta látásmódjáért, sallangmentes érzelmeiért, magától értetődő empatikusságáért. Intuitív logikájáért, józanságáért és mámorosságáért, nagylelkűségéért, szívjóságáért.
Hölgyek, Urak, íme az Ember, akit mi, képromboló medvebocsok a kies északfokon egyszerűen csak „gurunak” nevezünk.
[nggallery id=12]