Este, szurkolás, matek

Amikor ezt olvassátok, én már nem leszek. Ideges. Legalábbis remélem. Vasárnap este írom ezeket a sorokat azt követően, hogy beláttam, nem fogok bejutni a magyar–román focimeccsre. Ugyanis nincs szurkolói kártyám, és nem Budapesten lakom, ergo esélyem sincs, hogy megszerezzem az 500 jegy egyikét, amelyet a szurkolói kártyával nem rendelkezők számára különített el az MLSZ.

Amikor ezt olvassátok, én már nem leszek. Ideges. Legalábbis remélem. Vasárnap este írom ezeket a sorokat azt követően, hogy beláttam, nem fogok bejutni a magyar–román focimeccsre. Ugyanis nincs szurkolói kártyám, és nem Budapesten lakom, ergo esélyem sincs, hogy megszerezzem az 500 jegy egyikét, amelyet a szurkolói kártyával nem rendelkezők számára különített el az MLSZ.

Amikor ezt olvassátok, már egyáltalán nem lehet jegyet kapni a meccsre, csak a nepperektől többszörös áron, ami teljesen érthető, hiszen utoljára 1981 májusában vertük meg a románokat, és most van egy olyan csapatunk, amelyiknek újra esélye van erre.

Hétfő reggel tíztől lehetett megvenni ezt az 500 jegyet, kizárólag személyesen, személyi igazolvánnyal (!) a Bálnában vagy a Syma Csarnokban. Gondolom, reggel nyolckor sorba kellett állni érte, gondolom, a nepperek azért megoldották ezt a problémát.

Nekem, aki jelentős mennyiségű adót fizettem azért, hogy stadionjaim épüljenek, esélyem sincsen használni őket, ha nem regisztrálom magam a nézhetetlen magyar futballbajnokság egyik csapatánál mint szurkolót (aki pedig voltam, valaha). Húszezren férnek be az új stadionba, kétszázezer jobb sorsra érdemes embernek van szurkolói kártyája — nem kizárt, hogy egy részüknek éppen a válogatott miatt, Dárdai Pál óta.

Olyan ez, mintha a MÜPA-ba a Wagner-napokra csak az kaphatna jegyet, aki regisztráltatta magát az Operabarátok FBI által ellenőrzött listáján.

Matematikai esélyem sincs használni a stadionomat. Most először szerettem volna. Pedig sokat költöttem rá.

Vegyünk egy példát. Akarom mondani egy kiló kenyeret. Mondjuk, 200 forintért. Ahhoz, hogy legyen 200 forintom (nettónettó), az államnak kell fizetni 193 forintot. A cégnek, amelyik engem alkalmaz, 393 forintjába kerül, hogy én 200 forintot hazavigyek. Én kapok 200-at, az állam kap 193-at. Ezt hívja a szakirodalom adóéknek. Én máshogy hívom, de ez most nem fontos.

A 200 forintból 30 Ft 50 fillér az áfa. Ami az államé. Nem tudom, a 169 Ft 50 fillérből, amit a pék kap a kenyérért, mennyi a péklegény bérköltsége. Mondjuk, a fele, 84,75 Ft. Ebből 41 Ft 50 fillér megint csak az államé — a péklegény adója, közterhei. Van még jó néhány egyéb költség, de ezeket hagyjuk is, csak adjuk ezt össze. Illetve vonjuk le. 393-ból 193, marad 200, ebből 30,5, marad 169,5, ebből 41,5, marad 128. Amikor tehát egy kiló kenyeret veszek, 393 forint indul el, ebből legjobb esetben 128 forint kerül azokhoz, akik a kenyér előállításában részt vettek, és 265 forint landol az államkasszában. Több mint kétszerese.  Ezt osztja el az állam méltó és igazságos módon, ebből fizetik a közalkalmazottakat és köztisztviselőket, a nyugdíjakat, az ingyenes oktatást, az ingyenes orvosi ellátást, NKA-t, MMA-t, Questor-károsultakat, nemz. konz.-t, plakátk.-t, ebből építenek utakat, kórházakat, iskolákat, kerítéseket, stadionokat, ebből segítenek szegényt, gazdagot, akikre egyformán süt a nap.

Jó estét, jó szurkolást, jó matekozást!