Huszonegy évesen rettenetesen durva ennyire magasra kerülni, lenyűgöző, de félelmetes is, varázsos, ám jeges az űr, ott egyedül van, hiába rajongják körül, talán élvezi, de nem kizárt, hogy a szíve szerint csúszna is ki belőle, ezért kezdi ő, a zseni utánozni a közepeseket, mert fél önmaga lenni, túl gyorsan csinálnak hőst belőle egy hősök nélküli világban, íme az ember, a közülünk való, hosszú hajú, farmeres srác, iszik és jó, hogy lehet imádni és gyűlölni, a kettőt egyszerre ráadásul, mert olyan, mint én, mint te, illetőleg mint amilyenek mi lenni szeretnénk, és mert neki sikerült, visszanézve aztán lehet hümmögni, miért nem vitted többre, miért nem becsülted meg magad, beléd vetítettem magam, te meg elbasztad.
Egressy Zoltán: Lila csík, fehér csík, Európa, 2015, 118–119.