„Az éhezőknek enni adni, a szomjazóknak inni adni, a hontalanokat befogadni.”
(J. K.)
„Boltokat vasárnap bezárni, kerítést építeni.”
(S. Zs.)
Elzárkózni olyan probléma elől, amelynek részben okozói, részben szinte kizárólagosan esélyes megoldói lehetünk (a „Nyugat”), több, mint bűn vagy hiba: dőreség. A falakkal történő gátvetés kísérlete nem ismeretlen a történelemben (kínai nagy fal, római limesek), a jelenlegi helyzet ezekhez képest azonban tartalmaz néhány új elemet. Vannak a magyar belpolitikában elterjedt nézetek (nem leszünk gyarmat — na, az pont nem voltunk, ellenben szívtunk eleget a hadak útján), miszerint ami belül van, az mind jó, ellenben ami kívülről jön, az mind rossz (leszámítva a konkrét, nagyobb összegeket).
Mindennek megvan a maga ideje, miként azt a próféta mondta. A népvándorlást például célszerű befejezni a IX. század végéig, utána mindenki maradjon a seggén. Sajnos nem maradt, és volt már rá példa, hogy dél-délkeleti irányból érkező muzulmánok kellemetlenkedtek Magyarországnak pár száz évig. Az, hogy ennek a megismétlődését valaki szeretné elkerülni, teljesen érthető.
Ha hosszú távon kell számolni a migrációval, akkor összességében olcsóbb lehet egy kerítés, mint ha élő erővel kell ellenőrizni a teljes határszakaszt. De ez praktikus szempont. A valódi vita nem ebben a dimenzióban zajlik.
A kerítés a határozott, önmagát megvédeni képes, polgárainak biztonságot nyújtó állam képét sugározza azok felé, akik aggódnak a migráció miatt, és az egészet úgy élik meg, hogy idejönnek az idegenek, akiknek semmi keresnivalójuk nincsen itt. Ebben a dimenzióban egy szereplő van (a magyarok), és nekik van egy problémájuk (a bevándorlók), a magyar kormány pedig megoldja a magyarok problémáját (kerítést épít).
Bonyolultabb a kérdés, ha a „mi” fogalmát kiterjesztjük, és nem azt mondjuk, „mi, magyarok”, hanem azt, hogy „mi, emberek”. Ebben az esetben a menekülteknek (nem bevándorlóknak) van egy problémájuk (el kellett hagyják a szülőföldjüket), nekünk (magyaroknak) meg kell vizsgálnunk, mit tehetünk értük, mire vagyunk képesek úgy, hogy közben magunk ne kerüljünk nagyobb bajba, mint amekkorában ők vannak (ez meg a mi problémánk, magyaroké).
Mert az is kétségtelen, nem kell ahhoz fegyver, erő, hogy elsöpörje azt a világot, amelyben eddig éltünk. A helyzet az, hogy az a világ igazából már el van söpörve. Hajdan a kereszténység védőbástyájának mondtuk magunkat, most úgy néz ki, csak védőbástya leszünk.