„Egy más napon
megéljük majd a gombostűre szúrt pillangók feltámadását”
(Federico García Lorca: Az álomtalan város, András László fordítása)
A felhőtlen türkizkék égbolt úgy borult a davosi hegyekre, mint egy hatalmas, kristálytiszta ölőüveg. A tengerszint feletti közel kétezer méteres magasságban, a túláradó nyári napsütés földöntúli ragyogásába burkolózott fenyőfák között sárgásbarna folt úszott. Egy nagy ökörszemlepke volt, amely épp megfelelő nyugvópont után kutatott hosszú és kalandos útjának kipihenéséhez. Szerencséjére már nem kellett sokáig keresgélnie: a szikrázó smaragdzöld rengetegből kitörve, a halottfehér sziklákkal tűzdelt meredek hegyoldal felett szállva hirtelen valami rendkívülit pillantott meg számtalan parányi lencséből összeálló szemeivel. A ritkás fűben egy szánalmat keltő, egyúttal mégis fenségesnek tetsző lény feküdt mozdulatlanul. A megfáradt lepkét egészen felvillanyozta a váratlan felfedezés. Tett még néhány izgatott kört a kiválasztott leszállóhely felett, majd csillámfoltos terrakotta szárnyaival óvatosan manőverezve ünnepélyesen leereszkedett — egyenesen egy hetek óta döglött nyúl alvadt vérpettyekkel tarkított bundájára.
A már rothadásnak indult, az elmúlás édeskés bűzét árasztó maradványtól néhány lépésnyire törött lepkeháló hevert, közvetlenül viharvert tulajdonosa, egy zúzódásokkal és horzsolásokkal borított öregember mellett.
Az eszméletét épp csak visszanyert lepkevadásznak elég volt egyetlen fátyolos pillantás ahhoz, hogy kivételes elméjének tárnamélyéből előbányássza a törékeny pillére vonatkozó fontosabb ismereteit („Maniola jurtina, nőstény, elülső szárnyainak arzénsárga sávján nagy szemfolt, három pár láb, ebből egy csökevényes”) — arról azonban nem lehetett tudomása, hogy ez a látszólag közönséges pillangó közvetlen leszármazottja annak a különleges példánynak, amely csaknem fél évezreddel ezelőtt vakmerően berepült Hieronymus Bosch műtermének ablakán, ítéltetett gyors halálra az ihletett pillanatában megzavart németalföldi mester sapkája által, végezetül pedig alászállott a Pokolba, hogy egy madárdémon fakó köpönyegeként megörökítve merevedjen az örökkévalóságba, intő példaként szolgálva minden, a művészi alkotás szentsége iránt érzéketlen élőlény számára.
A megboldogult nyúlról kíváncsian körbetekintő ökörszemlepke kezdetleges rovaragyában hasonló gyorsasággal zajlott le a csendben agonizáló idegen bekategorizálása („Homo sapiens, hetven feletti hím, méregzöld ingén és grafitszürke rövidnadrágján kisebb-nagyobb szakadások, kificamodott lábain röhejes, fehér térdzokni”) — arról azonban fogalma sem volt, hogy ez a nemrég balesetet szenvedett férfi nem más, mint a világszerte ismert és elismert orosz–amerikai szépíró, Vladimir Nabokov, a hírhedt Lolita és… és még számos más remekmű szerzője.
Vlagyimir Vlagyimirovics hosszasan bámulta a munkásságáról mit sem tudó teremtményt, mígnem arra a kellemetlen belátásra jutott, hogy a nyúltetemen trónoló pillangó zavaróan ismerős, groteszk látványa tökéletes megkoronázása ennek a menthetetlenül pocsék napnak, amely mintha már a kezdetektől fogva el lenne átkozva.
Nabokov reggelén egy éjszakai lidércnyomás hagyott levakarhatatlan dögpecsétet. Álmában világos futó volt egy valószerűtlen, üres térben lebegő gigászi sakktáblán. Noha a rendhagyó szabályok szerint folytatott kaotikus játszma végcélját nem értette, egyvalamiben biztos volt: minél messzebbre kell kerülnie mindenfajta konfliktustól. A Nabokov-védelem egy ideig kifogástalanul működött: mikor a keleti fronton néhány sötét paraszt összehangolt támadást indított, még időben sikerült a tábla közepére szöknie, ott azonban minden korábbinál hevesebb harcok rejtett előjeleit vélte felfedezni, így hamarosan tovább menekült nyugat felé. Az A8-as mező megnyugtató távlatából visszatekintve azonban felfigyelt egy szintén világos színekben küzdő gyalogra, amelynek lakktól csillogó golyófején egy pillanatra mintha egykori iskolatársa, Oszip Mandelstam vonásait látta volna homályosan tükröződni. Az alacsony rendű figura egyetlen lépésnyire volt a megváltást jelentő átalakulástól, ám ekkor a már korábban is számos áldozatot szedett fekete vezér felemelkedett helyéről, és egyenesen a törtető fölé úszott. Gyomorforgató, nedves roppanás hallatszott, és a hősies gyalog helyén csupán néhány faforgács és egy gyorsan terebélyesedő rubinvörös tócsa maradt. A zubogó fekete vér fokozatosan beborította a táblát, elsötétítve a fehér mezőket. Nabokov-bábunak nem maradt hová futnia, sarokba szorítva, tehetetlenül remegve nézte, ahogyan a gyilkos vezér megindul felé — ám ekkor Vlagyimir Vlagyimirovics, akár egy zsinórjainál megrántott marionettbáb, verejtékben úszva felriadt szállodai szobájának ágyában.
Nabokov még a hotel étterme kínálta szegényes reggelit majszolva is egyre csak azon rágódott, hogy mennyire méltatlanok hozzá az efféle mesterkélt rémlátomások. Zseniális agya emelkedettebb pihenéshez volt szokva. Morpheusz birodalmába lépve az árnyékvilág patkányszürke hordalékát varázslatos színörvényben elmerülve szerette viszontlátni; új fénytörésben, amelyben kivehetővé válik a mindennapok jelentéktelen kellékeit pókhálóként összekötő magasabb rend, és a percepció egy megnevezhetetlen öröm dicshimnuszát zengi. Legkedvesebb álmaiban Nabokov egy újszülött ártatlanságával csodálkozott rá valaha ismerős környezetének kaleidoszkópszerűen átrendeződő struktúráira. Erre most itt ez a kisstílű, torz sakkfeladvány, amelyet mintha csak az éj leple alatt csempészett volna őrizetlenül hagyott koponyájába egy tehetségtelen doppelgänger, valaki, aki még az árnyékának az árnyéka sem lehetne.
Majdnem torkán akadt a hangos szuszogással fogyasztott étel, ahogyan elképzelte, mi minden vulgáris zagyvaságot össze nem hordhattak már a pszichoanalízis félkegyelmű hívei a sakkbábuk fallikus szimbolikájáról, hogy a király életére törő, titkon királynői ambíciókat dédelgető gyalogok ödipális komplexusairól már ne is beszéljünk. Lám, egyre valószínűbb, hogy ez a nap sem múlik anélkül, hogy a század eme páratlan tehetséggel megáldott szerzője az agyvérzés határáig ne hergelné magát egy már rég erejét vesztett diszciplína miatt, de az utóbbi időben Freud mániákus ostorozása legalább annyira elmaradhatatlan szokásává lett, mint a lefekvés előtti fogmosás. Ennek oka rendkívül egyszerű volt, habár Nabokov még magának sem merte bevallani: titkon egyre jobban rettegett attól, hogy a bécsi sarlatánnak egy-két dologban talán mégis igaza lehetett.
Hosszú alkotóévek tapasztalata alapján Nabokov jól tudta, hogy ilyen kedélyállapotban képtelen lesz bármi elfogadhatót is összekörmölni. Mielőbb el kell szakadnia a melankólia ragacsos légypapírjától, és számára ez csak az entomológia nyújtotta örömök révén volt lehetséges. Reggelijének romjait (egy valaha kacér kifli és egy csüggedt virsli felkoncolt holttesteit) hátrahagyva ezért rögvest visszasietett a bő egy hónapja átmeneti otthonául szolgáló 304-es szobába, kapkodva átöltözött, magához ragadta becses felszerelését (a nagyítón, csipeszeken, kisebb tárolóedényeken és egyedülálló lepkehálóján mintha enyhe reszketés futott volna végig gazdájuk érintésére), zavaros bocsánatkérést hadart feleségének, majd az ajtót maga mögött bevágva elviharzott. Vera, ez a halovány, kísértetszerű asszony, aki egész életét arra a szent küldetésre tette fel, hogy zokszó nélkül egyengesse és védelmezze férje művészi pályáját, semmi jelét nem mutatta annak, hogy bármit is felfogott volna a körülötte zajló eseményekből. Hajnal óta engedelmes húsrobotként kopácsolt egy bogárzöld, a szövegekbe időnként öntörvényűen R betűket csempésző Clark Nován, fáradhatatlanul másolva Vlagyimir Vlagyimirovics kézzel írt, és a Davosban töltött hetek alatt tekintélyes halommá gyülemlett jegyzeteit. (Kettőjükön kívül senki nem tudhatta, hogy a mazochizmusig áldozatkész hitves nemcsak legépelte, de gyakran jelentősen át is alakította a formálódó regényeket. Sőt néhány kivételes alkalommal, mikor Nabokov minden idejét felemésztette a lepkék patologikus méreteket öltő hajkurászása, egész egyszerűen meg is írta őket — hiszen mit érdekli az olvasókat, hogy kit is takar valójában a borítókon szereplő név.)
A Baljós Bubi szállótól nem messze elterülő fenyves labirintusszerű rejtekútjaira lépve Nabokovon azonnal úrrá lett a vadászláz. Érzékei kiélesedtek, szíve hevesen vert, eszelősen fénylő tekintete úgy cikázott, mint a gyertya lángjánál megperzselődött füstösmoly. Fülében történelem előtti ritmusokra dobolt a vér, de még ezen a szűnni nem akaró zajfüggönyön keresztül is hamarosan meghallotta a várva várt, hétköznapi halandó számára észlelhetetlen neszezést: közvetlenül a háta mögött hártyavékony szárnyak dörzsölődtek egymáshoz. Korát meghazudtoló reflexekkel megpördült, lepkefogót markoló keze pedig habozás nélkül halálpontos nyesést indított a kitines surrogás forrása felé. A villámgyors mozdulat kivitelezése közben egész lényét egyetlen felfokozott, emberi fogalmakra a következőképpen lefordítható érzet hatotta át: „Kérlek, istenem, add, hogy egy olyan elmondhatatlanul ritka, rózsaszín-zöldes günandromorf pillangó legyen, amelyről a The Entomologist ’68-as évfolyamának augusztusi számában írt nyilvánvaló tévedései ellenére is lebilincselő ismertetőt egy bizonyos Rita Rotmun professzor!”
Ám ha a teremtő fel is figyelt néma könyörgésére, aznap nem volt hajlandó lepkészeti problémákkal bajlódni. A süvítő háló pokolszája alig néhány centiméterre az értékesnek hitt zsákmány, egy nagyra nőtt pereszke püspöklila kalapján sziesztázó sárgás pillangó felett hirtelen lefékezett. „Kék csipkézet? Krómkarikás fekete uszály!? Egy fecskefarkú!?! Piha!” A modern irodalom eleven klasszikusa undorodva kiköpött, hanyagul megforgatta kezében a lepkehálót, majd egy elegáns fonákkal messzire repítette a megvetett faj képviselőjét.
Nabokov és a fecskefarkúak között régóta gyilkos ellentét feszült, bár a nevezett lepkék védelmére szóljon, hogy a gyűlölet teljességgel egyoldalú volt. A konfliktus még a század hajnalán, immáron csak az örök emigráns író emlékezetének egyre porosabb kristálygömbjében létező mesebeli Oroszországban robbant ki, mikor a matrózruhás kis Vova a család virai birtokának parkjában játszadozva sikeresen elejtette élete legelső lepkéjét. A felejthetetlen kora őszi délutánon becserkészett vad egy figyelmetlen fecskefarkú volt, amelyet a nyolc éves pillangóvadász (nem tudván a kiszemelt préda sebezhetőségéről) tökéletlen gyermekkezével kapott le egy szokatlanul megkésve kivirágzott orgonabokorról. (A lassan eszmélt növény krónikus időeltolódását tíz évvel később a lenini naptárreform csak tovább súlyosbítja.) Nabokov sosem volt képes végleg kiheverni apjának viszolygó arckifejezését, amellyel a diadalittasan felmutatott színpompás ragacsot díjazta. A traumatikus élménynek azonban egy nem várt pozitív utóhatása is jelentkezett: az addig semmiféle artisztikus érzékenység jelét nem mutató kisfiú legelső művészi próbálkozásai épp azok az önmagának mondogatott szerteágazó történetek voltak, amelyekkel kínzó bűntudatát palástolva azt igyekezett elkeseredetten bebizonyítani, hogy a néhai fecskefarkú valójában rosszindulatú, veszélyes szörnyeteg volt, vagyis teljességgel rászolgált végzetére. Megállíthatatlan burjánzásnak indult képzelete egyik ismétlődő víziójában — amelytől aztán olyan rosszul aludt esténként — az ártatlannak tetsző rovar legkisebb szárnycsapására is ezrek halálát okozó tornádók keletkeztek távoli tengereken.
A fecskefarkúval történő kiábrándító találkozás után Nabokov lelkesedése rohamosan csökkent. Szépen kivitelezett, ámde kegyetlen ütésével mintha az egész erdőt magára haragította volna, ezt követően ugyanis hiába járta órákon keresztül az égbe törő fák homályzónáira és a lombokon beszüremlő fehér fény tartományaira felosztott ösvényeket, egyetlen pillangóval sem találkozott. Még egy árva Melanargia galathea, közismertebb nevén sakktáblalepke sem keresztezte útját. Habár meglehetősen gyakori fajta ezen a vidéken, tudományos szempontból pedig teljességgel érdektelen, viszont arra tökéletesen megfelelne, hogy legalább banális rémálmának szűnni nem akaró emlékétől végleg megszabaduljon. Nabokov arcán ördögi vigyor terült el, mikor elképzelte, ahogyan ujjbegyeivel óvatosan kifeszíti a hiábavalóan küszködő áldozatot, majd ugyanazzal a jeges közönnyel, amellyel regényeinek szereplőit szokta felnyársalni bagatell tragédiák rikító rajzszögeire, a háló fátylán át ezüstösen szikrázó tűt szúr az aprócska fekete bolyhokkal borított potrohba. (Valamilyen ködös indíttatásból ezt a módszert egy ideje sokkalta humánusabb eljárásnak gondolta az ölőszeres poharak gázkamrájánál.) Az ilyesféle képzelgések azonban nem helyettesíthetik sokáig a valódi hajsza izgalmát, ezért lassacskán kezdte minden korábbinál elesettebbnek érezni magát. És erre minden oka meg is volt, hiszen lényegében a lepkevadászat maradt az egyetlen tevékenység végjátékához közeledő életében, amely révén képes volt legalább megkarcolni azt az áthatolhatatlan gyémántfalat, amely elméjét úgy választotta el a külvilágtól, akár példátlan kollekciójának preparátumseregét a ránehezedő üveglap.
Mert ami az írást illeti… Nos, kár is volna tagadni: rég elveszett az egykori lendület. Egyre nehezebb volt az ötletek csöppnyi hernyóit kikaparni a korhadó agykéreg alól, az idegek foszladozó neuronhálójával foglyul ejteni a fantázia tünékeny imágóit, remegő kezekkel jegyzetkártyákra tűzni a vergődő szavakat.
A magukat kulturális folyóiratoknak képzelő szennylapok tökkelütött riportereinek persze hiába igyekezett lepkegyűjtői szenvedélyéről áradozni, őket kizárólag a könyvei érdekelték, pontosabban azok közül is inkább az a bizonyos, amelyet egyébként a többihez hasonlóan nagy valószínűséggel szintén nem olvastak. („Igen-igen, ez természetesen mind rendkívül érdekes, uram… Amikor a gyászlepkék… De mondja csak, hogy áll az új regényével? Ugye ez most már tényleg a Lolita folytatása lesz?”) Persze egy becsvággyal elegy küldetéstudatnak engedve valójában maga sem mondott le teljesen arról, hogy egyszer talán újabb mesterművel kápráztatja el közönségét. Ugyan még senkinek sem merte elárulni, de omlásveszélyessé vált tudatának egy még biztonságos féregjáratában, egy Laura feliratú skatulyában már következő művének bábját őrizgette. Reményei szerint egy leendő magnum opus lüktetett fejének óvó sötétjében, amely ha egyszer kitárja sosem látott színekben és mintázatokban tündöklő hibátlan szárnyait, akkor majd az összes addig fanyalgó dilettáns irodalmár torkán akad a szó, és végre elismerik helyét a művészet olümposzi magassá…
A megnyugtató gondolatmenet befejezetlenül maradt. Az erdőszél felé csörtetve, a dicsőségesen lezárt életmű délibábjába feledkezve Nabokov nem vette észre, hogy közvetlenül az utolsó, olcsó díszletnek tetsző gyér fasorok mögött sziklás leejtő leselkedik. Megalázó és gyötrelmes bukfencezés következett, melynek során a „valóság” (jelöljön bármit is ez a kizárólag idézőjelek árnyékában életképes betűcsoport) előbb színes kavalkáddá folyt össze, majd egy éles reccsenés kíséretében minden elsötétült.
Következő emléke már az volt, hogy szárnyaszegett Szirinként fekszik a hegyoldal egy kisebb sík kiszögellésén, alig néhány méterre a szédítő szakadék peremétől, és farkasszemet néz egy alaktalan barnás húskupacon állomásozó nagy ökörszemlepkével. Nem törődve a minden porcikáját átjáró fájdalommal, Nabokov perceken át meredten fixírozta a szárnyait vidáman billegető pillangót, amely készségesen belement ugyan a játékba, ám idővel feszélyeztetni kezdte a kitüntetett figyelem. Az a nyugtalanító benyomása támadt, hogy kecses rovarteste lassan elveszíti határozott körvonalait, mígnem teljesen áttetszővé válik a hernyózöld szemekből érkező röntgensugarak kereszttüzében. A zavarba hozott lepke végül nem bírta tovább az egyre borúsabb pillantás növekvő prését, és lemondva a pihenés előnyeiről, sietve felemelkedett, eredeti tervével ellentétben keleti irányba távozva. (Elhamarkodott döntése néhány héttel később végzetesnek bizonyul, mikor a kedvező légáramlatokat kihasználva Kazahsztánba érkezett pille épp a közös amerikai–szovjet űrprogramban részt vevő Szojuz–19 hordozórakétájára telepedik le, majd válik egy pillanattal később hamuvá a hidegháború eme szokatlanul emelkedett hőfokú eseményének poklában.)
Nabokov csak ekkor vette észre maga mellett a becsapódás következtében fatális gerinctörést szenvedett lepkehálóját. Tehetetlen dühében majdnem elsírta magát, ami utoljára bő harminc évvel ezelőtt fordult elő, mikor legelső angol nyelven írt regényének borítóján a bevallottan perfekcionista szerző megpillantotta a hajmeresztő Nabokoff nevet. (Ezt követően napokba telt, mire képes volt lenyugodni annyira, hogy ismételten kézbe vegye torzszülöttjét, amely azonban újfent nem hálálta meg a bizalmat, és — Vera elkeseredett könyörgései ellenére — rövid úton a kerti szemétégetőben végezte, köszönhetően egy fülszövegben éktelenkedő „Valdimir”-nek.) Hogy Nabokov a tárgyakat jobban szerette, mi több, elevenebbnek és boldogabbnak tartotta az emberek többségénél, széles körben ismert volt, ez az egyéni rendelésre készült, elefántcsont berakással ékesített császárfa szerszám azonban mindennél és mindenkinél közelebb állt a szívéhez. Titokban „én kis halálzsákomnak” becézgette, a vadászatok után atyai gondoskodással tisztította meg a ráragadt hímportól, szárnytöredékektől és leszakadt csápoktól, nyelébe pedig minden egyes különösen ritka példány elejtése után apró rovátkát vésett.
Most pedig vége, visszavonhatatlanul kiszenvedett, akár egy ablaknak repült, szétzúzott csontmadár. Vlagyimir Vlagyimirovics jól tudta, hogy pillangóvadászat nélkül élete végérvényesen üressé és terméketlenné válik, ám abban is biztos volt, hogy bő fél évszázados hálás használat után képtelen lenne más fegyverrel harcba indulni a pompázatos rovarhadak ellen — persze nem mintha jelen helyzetben ez valamelyest is reális alternatívának tűnne. A csúcsra visszakapaszkodnia lehetetlen, az út innen már legfeljebb csak az eddiginél is csúfosabb bukásokba vezet — így jár az, aki az emberélet útjának végén nagy fénylő erdőbe jut. Kénytelen volt belátni, hogy nincs tovább: magasan szálltál, Cyclargus Nabokov, lenézve mindenkit, de végül ugyanúgy a hálóban végezted, mint bárki más. Mert Dosztojevszkijnek egyvalamiben igaza volt: isten egy pók.
Gondolatai szükségszerűen az elmúlás kérdései felé kezdtek gravitálni. Mi vár rá, miután kiszabadul ebből az elviselhetetlenül ragyogó tükörcellából, amit életnek neveznek? Hogyan emlékezik majd vissza rá a nélküle is boldogan továbbhaladó világ? És ami jelen pillanatban leginkább kínozta: vajon a lepidopterológusok is saját halottjuknak tekintik majd? A lepkészeti konferenciákon tartott előadásai közben mindig magán érezte a megtűrt amatőröknek kijáró lekezelő tekinteteket. A halálfélelem keltette pánik azonban hirtelen alábbhagyott, mikor lelki szemei előtt megjelent virágokkal és koszorúkkal borított lélegzetelállító sírköve: nem emberkéz műve, útját gyom nem növi. A csillámló tusfekete márványba vésve mindössze teljes (és szerencsére ezúttal helyesen leírt) neve állt, valamint a szellem történetének két cáfolhatatlan csúcsát jelző évszám, köztük kötőjelre redukált életével, legalul pedig epitáfium helyett egyetlen lakonikus szó álszerénykedett: író.
Mielőtt azonban Nabokov teljességgel átadhatta volna magát a jól megérdemelt halhatatlanság rigor mortisának, váratlanul gurgulázó, varangyszerű kacagás törte meg az önnön emlékművévé csontosulás áhítatos kriptacsendjét. A gúnyos hahotázás forrása egy turistákkal zsúfolt felvonókabin volt, amely épp a közelben haladt el a papírból kivágott táj háttere előtt. A nevetés démonai mintha csak díszpáholyból szórakoztak volna a szerepébe végképp belezavarodott főhős paródiába torkolló monodrámáján. Nabokovot mélységesen felháborította a nagy nehezen élvezetté formált haldoklást megzavaró önfeledt káröröm. Csehovot persze vélhetően jóleső elégedettséggel töltötte volna el annak tudata, hogy utolsó hazaútjára előkészített holttestét egyszer majd leplezetlenül kuncogó vasutasok ravatalozzák fel egy „Osztrigaszállítmány” feliratú hűtővagonban, ő azonban ennél illőbb siratóének kíséretében tervezte levedleni elhasznált porhüvelyét. Elszánta magát, hogy teremtő szavának hatalmával még kiűzi a szemtelen fantomokat történetének zárófejezetéből, nyom nélkül kiradírozva életrajzából ezeket a felesleges mellékszereplőknek bizonyult szövegszörnyeket.
Maradék erejét összeszedve Nabokov egy utolsó kiáltásra készült, ám torkára forrtak a szavak — száját üvöltés helyett egy nyálkával borított afrikai halálfejes pillangó hagyta el. A zenitjén lángoló tűzkorongból millió kis fénylándzsa szúródott a csodálkozástól kitágult szembogarakba; számtalan apró villámhárító, melyeken keresztül sötét mennykőként áramlott Vlagyimir Vlagyimirovics fejébe a metafizikai rettenet. Leírhatatlan döbbenetét elsősorban nem az okkersárga teremtmény felbukkanása, hanem annak nem kevésbé felfoghatatlan eredete okozta, a testétől egyre messzebb szakadó szárnyas ugyanis valaha húsos nyelve volt. Mielőtt azonban bármiféle magyarázatot is találhatott volna a nagy elődök és feltörekvő kortársak kárhoztatásáért felelt szervének spontán színeváltozására, corpusában felgyorsult az anatómiai exodus: pergamenszerű bőrét átszakítva először tüdeje bukkant elő egy hektikus dominólepkeraj képében, majd szélesre tárt szívkamráiból fekete araszolók pulzáló armadája özönlött a felszínre. A pillanat tört részéig még megadatott Nabokovnak, hogy részesüljön abban a gogoli látványban, ahogyan orra lélegzetelállító pöszörszenderként elválik meghökkent arcáról, ám ezt követően szemei két fürge zöldfonákú formájában sietve kivándoroltak koponyájából, amelynek szűk csontbörtönét éppen — akár egy önálló életre kelt pillangó-tumor — egy hatalmas, mályvaszínű atlaszlepke törte át.
Pontosan hetvennyolc másodpercbe telt, mire a Lolita szülőatyjának minden egyes sejtje áthaladt az entomológiai tisztítótűzön. A metamorfózis végeztével a lárvalárma és rovarmoraj kakofóniája hirtelen elnémult. A szárnyasok teljes csendben lebegtek a humánum semmitmondó mementóiként hátrahagyott ruhacafatok felett, és tanácstalanul latolgatták útjuk következő állomását. Hangtalan vitájukat ekkor fülsértő dörej szakította félbe, mintha csak a démiurgosz egy óvatlan szorítással behorpasztotta volna a világtojást. A hatalmas pillangófelhőt megkönnyebbült remegés járta át — a döntés megszületett. A tarka lepkelégió, amelyet ebben a leírások uralta lidérclétben egykoron a Vladimir Nabokov névvel illettek, mozgásba lendült, és méltóságteljes lassúsággal áramlani kezdett az égbolton keletkezett, pókhálószerűen végigfutó repedés felé.